Lex Hungarorum

a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXIX. törvény, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 40. §-ának második mondata, illetve 43. § (5) bekezdése, a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 32/A. §-ának a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXIX. törvény 1. §-ával módosított új szövege, valamint a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXIX. törvény 2. §-ával megállapított, a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 70/I. § (2) bekezdése 

Számos indítványozó – köztük pártok, jogászprofesszorok, ügyvédek – kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg az Alkotmánynak a visszamenőleges adóztatást lehetővé tévő és az Alkotmánynak, valamint az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozására irányuló rendelkezéseit. Az indítványozók érvelése kétirányú: kiterjed egyrészt a hatáskör-korlátozás alkotmányellenességének, másrészt annak a megindokolására, hogy az Alkotmánybíróságnak van hatásköre érdemben elbírálni az Alkotmány módosítását.

Az alkotmánymódosítás alkotmányellenességét az indítványozók azzal indokolják, hogy az sérti az Alkotmány többi rendelkezését (elsősorban a jogállamiságot, illetve a tulajdonhoz való jogot), az Alkotmány szerintük érinthetetlen magját, a normavilágosságot, illetve nemzetközi kötelezettségvállalásainkat. Egy indítványozó szerint az érdemi vitát nélkülöző gyors módosítás miatt az alkotmánymódosítás az alkotmánymódosítás formai szabályait sem tartották meg, ezért az alkotmánymódosítás közjogilag érvénytelen.

Az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta az alkotmánymódosítások közjogi érvényességét. Megállapította, hogy alkotmánymódosításokkal kapcsolatos eljárás formailag megfelelt az Alkotmányban, illetve a jogalkotási törvényben lefektetett eljárási szabályoknak. Az Alkotmánybíróság megfogalmazta ugyan aggályait a rendkívül gyakori, egyeztetéseket is nélkülöző eljárásban történő alkotmánymódosítások miatt, de megállapította, hogy ezen aggályokkal összefüggésben nincs hatásköre. Ennek alapján az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt.

Az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta, hogy van-e lehetősége hatáskörét kiterjeszteni az Alkotmány és módosításainak felülvizsgálatára. A nemzetközi példák mind azt mutatják, hogy az Alkotmánybíróság szűk körben, akkor is csak az alkotmányozó felhatalmazásával vizsgálhatja felül az Alkotmányt. Ezzel összefüggésben – feltételes módban –megállapította, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése és az alkotmányellenesség alkotmánymódosítással történő orvoslása eszélyesen csökkenti a jogállamiságot és az alapjogok védelmét. Ennek ellenére is azt állapította meg, hogy az Alkotmánybíróság a jogállam ellenes magatartásra nem reagálhat jogállam ellenes magatartással, azaz saját hatáskörének – szintúgy alkotmányellenes – kiterjesztésével. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság válna alkotmányozó hatalommá és korlátlan hatalommá. Ez alapján az Alkotmánybíróság visszautasította az indítványt.

Az Alkotmánybíróság visszautasította, és nem vizsgálta érdemben az alkotmánymódosítás nemzetközi szerződésbe ütközésnek kimondására irányuló indítványt, mert egyik indítványozó sem tartozott a felülvizsgálatot kezdeményezni jogosultak körébe, maga pedig hivatalból – a megsemmisítés elutasításával megegyező érvek miatt – nem kívánt eljárni.

Az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek az Alkotmány módosításával megegyező tartalmú rendelkezéseinek megsemmisítését az Alkotmánybíróság elutasította, mert annak megsemmisítésével az Alkotmányt magát vizsgálta volna felül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – a hatályos Alkotmány alkalmazásának kötelezettsége miatt – az alkotmánymódosítás azon rendelkezése is az Alkotmányból származott, amely szerint a folyamatban lévő eljárások tekintetében is alkalmazni kell az Alkotmánybíróságról szóló törvény új szabályait.

A határozathoz Holló András párhuzamos indokolást fűzött. Álláspontja szerint nem elég éles a többségi döntés kritikai éle, és – legalább az indokolásban – alkotmányos követelményt kellett volna az Alkotmánybíróságnak meghatároznia az alkotmánymódosítások tekintetében., amely szerint az Alkotmány egészét, az alkotmányos alapelveket, az alkotmányos intézmények hatásköreit, az alapjogokat lényegesen érintő alkotmánymódosítások ne képviselői kezdeményezés, hanem kormányelőterjesztések formájában történjék.

A határozathoz Kovács Péter párhuzamos indokolást fűzött. Álláspontja szerint ha az alkotmánymódosítás egy vállalt, kiemelkedően fontos, jogilag vagy politikai összefüggései miatt felmondhatatlan nemzetközi jogi kötelezettséggel nyilvánvalóan szembekerülne, azt durván sértené és az ütközést alkotmányértelmezéssel sem lehetne feloldani, akkor az Alkotmánybíróság már elléphet a korábbi, számos határozatban megerősített és a jelen határozatban is követett álláspontjától, hogy alkotmánymódosítást nem vizsgálhat felül. Így az Alkotmánybíróság a pacta sunt servanda szabályt, amely szerint a nemzetközi kötelezettségeket teljesíteni kell, a vizsgálat alá vethető alkotmányos cikkely elé helyezheti, abból a vélelemből kiindulva, hogy az alkotmányozó hatalomnak nem állhatott szándékában a vállalt nemzetközi kötelezettségek teljesítésének ellehetetlenítése. A párhuzamos indokoláshoz Bihari Mihály csatlakozott.

A határozathoz Stumpf István párhuzamos indokolást fűzött. Álláspontja szerint az alkotmánymódosítási eljárással kapcsolatban absztrakt módon megfogalmazott kifogások, ha nem szolgálnak közjogi érvénytelenség megállapításának alapjául, akkor ezzel a követelménnyel való összhang vizsgálata és minősítése nem is látszik célszerűnek. Álláspontja szerint továbbá az Alkotmánybíróságnak – az Alkotmány egészének értelmezésére irányuló jogköréből fakadóan, az Alkotmány integritásának szem előtt tartásával – van lehetősége arra, hogy az Alkotmány egyedi rendelkezései (így pl. a visszamenőleges hatályú adóztatás lehetősége és a jogállamiság) közötti ütközést értelmezéssel feloldja. Álláspontja szerint téves azon többségi álláspont, hogy akár a nemzetközi kötelezettségek elismerésére irányuló alkotmányi rendelkezést a többi alkotmányi rendelkezés felé lehetne rendelni, és így az Alkotmánynak lennének megváltoztathatatlan részei, sőt a nemzetközi jogba ütközés alapján ki lehetne mondani az alkotmánymódosítás alkotmányellenességét.

A határozathoz Bragyova András különvéleményt fűzött. Nem ért egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre az alkotmánymódosítás alkotmányosságának vizsgálatára. Álláspontja szerint, mivel az Alkotmány módosításának van az Alkotmányban jogi korlátja – alkotmány módosítására vonatkozó hatásköri és eljárási szabály – az alkotmánymódosítás alkotmányellenességének vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak is van hatásköre. Az Alkotmány bizonyos tartalmú alkotmánymódosításokra nem ad felhatalmazást, így az Alkotmány egyes normái jogilag az Alkotmány alapján megváltoztathatatlanok (a legfontosabb az Alkotmány 8. § (1) bekezdése, amely szerint „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait.”). Mivel az alapvető emberi jogok az Alkotmány szerint „elidegeníthetetlenek és sérthetetlenek”, amelyek az Alkotmány csak „elismer”, nem az alkotmányozótól erednek, ezért az alapvető jogok alkotmánymódosítással sem korlátozhatók, az alapjogokat korlátozó alkotmánymódosító törvény az alapvető emberi jogok sérthetetlenségével ellentétes, és így az alkotmányos felhatalmazás túllépése miatt alkotmányellenes. Mivel az Alkotmányban vannak az alkotmánymódosítást korlátozó normák, az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia kellett volna a 2010. évi CIX. és CXX. alkotmánymódosító törvény alkotmányellenességét.

A határozathoz Kiss László különvéleményt fűzött. Álláspontja szerint az alkotmányozó és az alkotmánymódosító hatalmat el kell határolni egymástól. Az alkotmánymódosító hatalom – mint konstituált hatalom – kötve van az Alkotmányhoz, jóllehet — ha a kötöttségeket betartja — jogosult az alaptörvény megváltoztatására, ami a változó társadalmi viszonyokra tekintettel az alkotmány normativitásának fenntartása érdekében feltétlenül indokolt is. Osztja az egyik indítvány azon érvelését, hogy az alkotmánymódosítás vizsgálatának mércéje az Alkotmány »lényeges magja«, amelyet az Alkotmányban foglalt kiemelkedő alapelvek körvonalaznak.” Az alkotmánymódosítás tartalmát illetően nem tartja megengedhetőnek, hogy a már elért alkotmányosság védelmi szintjét – „gazdasági szükséghelyzet” alapján –csökkentsék, ad absurdum a rabszolgaságot vezessék be alkotmánymódosítás útján. A nemzetközi példákat azért nem tekinti valóban relevánsnak, mert nálunk rendszert alkotnak a jogállamiság és az alapvető jogok védelmének húsz éven keresztül folyamatosan és szisztematikusan kiépített pilléreit megingató szándékok.

A határozathoz Lévay Miklós különvéleményt fűzött. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítani, hogy az Alkotmány módosításáról szóló 2010. évi CXIX. törvény alkotmányellenességének vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak van hatásköre. Osztja Kiss László álláspontját, valamint hozzáfűzi, hogy jelen ügyben a vizsgált alkotmánymódosító törvény az Alkotmány két fundamentális intézménye tekintetében idéz elő jelentős változást, ezért az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata nem lehet irányadó, mert az Alkotmány „lényeges magjába” ütköző, értelmezéssel feloldhatatlan alkotmánymódosítás alkotmányellenes. Álláspotnja szerint tehát az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania a hatáskörét, de megsemmisítés helyett rá kellett volna mutatnia a jogállamiság elve és a módosítások közötti ellentmondásra és az Országgyűlést mint alkotmánymódosító hatalmat kellett volna felhívnia az ellentmondás megszüntetésére.

(a határozat teljes szövege)

(a határozat kritikája)

a 3/2007. Büntető jogegységi határozat I. pontja

Az indítványozó bíró kérte az Alkotmánybíróságot, hogy a 3/2007. Büntető jogegységi határozat I. pontját a jogállamiság sérelme miatt, valamint arra figyelemmel, hogy alapvető jog lényeges tartalmát csak törvény szabályozhatja bírálja felül. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróságnak a hatáskörét az Alkotmány 47. § (2) bekezdésének az a szabálya alapozza meg, amely szerint a jogegységi határozatok a bíróságokra nézve kötelezőek, s ezért azok az AB következetes gyakorlata alapján jogszabálynak tekinthetőek. 

Az Alkotmánybíróság visszautasította a kérelmet, ugyanis álláspontja szerint a bírói kérelem a bírói kezdeményezés sem formai, sem tartalmi alapon nem felel meg az AB következetes gyakorlatában kialakított követelményeknek.

Az AB értékelése szerint tartalmilag az indítvány nem határozta meg pontosan - a vonatkozó alkotmányos szabályok felhívásán kívül -, hogy a jogegységi határozat milyen módon és mely összefüggéseiben sérti az Alkotmány vonatkozó rendelkezéseit. Ezért az AB az indítványt tartalmilag a Legfelsőbb Bíróság koncepciójának dogmatikai szempontú értékelésének és egy saját dogmatikai érvrendszer felépítésének tekintette, mivel az indítványozó bíró csupán általánosságban állította a jogegységi határozat alkotmányellenességét, bevonva ebbe a körbe a jogegységi döntés további elemeit, illetve az indokolás – általa állított – hiányosságait. 

Formailag azért nem felel meg az AB következetes gyakorlatában kialakított követelményeknek az indítvány, mivel az indítványozó csak általánosságban kérte a BJE I. pontja alkotmányellenességének utólagos „vizsgálatát”, ám sem az alkotmányellenesség utólagos megállapítását, sem pedig a támadott rendelkezés megsemmisítését nem indítványozta külön.

A határozat teljes szövege (1653/B/2010. AB végzés)

 a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 1996. évi LXXVI. törvény 7. § (5) bekezdése, 11. § (3)-(5) és (7) bekezdései, valamint 13. § (3) bekezdése

a Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaság hatósági árformába tartozó viteldíjainak legmagasabb hatósági árként való megállapításáról és azok alkalmazási feltételeiről szóló 83/2007. (XII. 28.) fővárosi közgyűlési rendelet 1. § (2) bekezdése

Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az – időközben hatályon kívül helyezett – önkormányzati rendelet havibérletek érvényességi idejére vonatkozó szabálya alkotmányellenességének megállapítását kezdeményezte, mivel álláspontja szerint az a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényben (Pp.) foglalt határidő számítási szabályokkal ellentétes. A Pp. vonatkozó szakasza kimondja ugyanis, hogy a hónapokban megállapított határidő azon a napon jár le, amely elnevezésénél vagy számánál fogva megfelel a kezdőnapnak. Ezzel szemben a BKV Zrt. havibérleteinek érvényességére vonatkozó szabályok szerint azok az adott hónap adott napjától a következő hónapnak a kezdőnapot megelőző napjáig használhatók, illetve a hónap 1-jei kezdőnap esetén a hónap utolsó napjáig érvényesek. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés így magasabb szintű jogszabályba ütközik, illetve egyúttal ellentétes a jogállamisággal is.

Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét csak kivételesen vizsgálja. Mivel azonban az indítvány – az ebbe a kivételes körbe tartozó – alkotmányjogi panasz volt, az Alkotmánybíróság az indítvány benyújtásakor hatályos jogszabályi rendelkezések alapján folytatta le vizsgálatát, amely végén az indítványt elutasította. A támadott rendelet felhatalmazó rendelkezéseit figyelembe véve a testület álláspontja szerint nem állapítható meg az abban foglalt szabályoknak a Pp. rendelkezéseivel való összhangjának kötelezettsége. Emellett a polgári ügyek körében felmerült jogviták eljárási cselekményeire alkalmazott határidő számítási szabályok célja körébe se tartozik a bérletek – szolgáltatás-nyújtási logikát követő – érvénytartamának szabályozása.

(a határozat teljes szövege)

a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 281. § (6) bekezdése

Az indítványozó azért kérte az érintett rendelkezés megsemmisítését, mert álláspontja szerint a jogállamiság elvébe, az alapvető jogok lényeges tartalma korlátozása tilalmába, a tisztességes eljárás követelményébe ütközik, továbbá nem egyeztethető össze a személyi szabadság korlátozása alkotmányi követelményeivel; különösen azért, mert a bíróság a terheltet nem figyelmezteti előzetesen a kényszerintézkedés alkalmazásának a lehetőségéről.

Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. A testület ismételten megállapította, hogy a kényszerintézkedések tekintetében a hatóságokat az arányosság követelményének a megtartása, míg a jogalkotót a kényszerintézkedés alkalmazása garanciáinak a megteremtése terheli. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint jelen esetben mindkét követelmény érvényesül, hiszen az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben az elfogatóparancs és a tárgyalási őrizet olyan végső eszköz, melyet a bíróság az elővezetés megkísérlését követően azért alkalmaz, hogy az eljárást a terhelt együttműködésének hiányában is le tudja folytatni. Emellett a tárgyalási őrizet tekintetében a jogalkotó megfelelően szűkre szabott határidőt határozott meg.

Az Alkotmánybíróság mindezen felül felhívta a figyelmet arra is, hogy az érintett intézkedésekre vonatkozó szabályokat nem lehet a szabályozási környezettől függetlenül, kiragadva értelmezni. Ennek keretében rámutatott mind az elfogatóparancs kibocsátának, mind a tárgyalási őrizet elrendelésének az indítványban nem hivatkozott jogszabályi követelményeire (így többek között a mulasztás jogkövetkezményeire való figyelmeztetés követelményére).

(A határozat teljes szövege)

a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 180. § (1) bekezdése és 269/A. §-a

Az indítványozó szerint az érintett elkövetési magatartást meghatározó rendelkezések egyrészt nem felelnek meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményének, mert azok megfogalmazása rendkívül határozatlan tényállást eredményez, mely akár önkényes jogalkalmazáshoz is vezethet, továbbá úgy vélte, hogy ez a megfogalmazás korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát (Alkotmány 61. § (1) bekezdés). Mindezeken túl az indítványozó úgy vélte, hogy a határozatlan diszpozíció miatt sérül a tisztességes eljáráshoz való jog (Alkotmány 57. § (1) bekezdés) és a nullum crimen sine lege elve is (Alkotmány 57. § (4) bekezdés).

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének sérelme miatt a nemzeti jelkép megsértésének (Btk. 269/A. §) megsemmisítése iránti eljárást az ugyanazon tárgykörben hozott 13/2000. (V. 12.) AB határozatban hozott ítélt dologra figyelemmel megszüntette.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kifogásolt tényállási elem nem tekinthető a jogállamiság elvének részét képező jogbiztonság követelményét sértő határozatlan diszpozíciónak, ugyanis a törvényszöveg kifejezetten utal arra, hogy az egyéb „ilyen” cselekmény elkövetése von csak maga után büntetőjogi felelősséget. Azaz nem bárminemű magatartás valósítja meg a bűncselekményt. Az egyéb cselekményeknek is alkalmasnak kell lenniük a becsület csorbítására, továbbá összefüggésben kell állniuk a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével, illetve azt nagy nyilvánosság előtt kell elkövetni.
A becsületsértés tényállásának a „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el” elkövetési magatartása nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, mivel önmagában azzal, hogy nem nevesítetten sorolja fel a törvény az egyéb lehetséges elkövetési magatartások körét, hanem ennél absztraktabb megoldást választ, nem lépi át az állami büntetőhatalom gyakorlásának határait. Az elvontabb megfogalmazás épp azt a célt szolgálja, hogy egy konkrétabb felsorolás ne eredményezhesse olyan cselekmények büntetlenül maradását, amelyek bár nem szerepelnek a tényállásban, az emberi méltóságot, becsületet, jó hírnevet ugyanolyan, esetleg súlyosabb fokban sértik, mint a nevesítetten felsoroltak, s emiatt a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása nem tekinthető aránytalannak.
A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmével kapcsolatban az Alkotmánybíróság – következetes gyakorlatára tekintettel – kiemelte, hogy a Btk. 179. §-a, mint anyagi büntetőjogi szabály, és az eljárási alapelveket tartalmazó alkotmányi rendelkezés között azonban alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem mutatható ki, ezért az nem is sértheti a vonatkozó alapjogot.
A nullum crimen sine lege elvének sérelmével kapcsolatban az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy a határozatlan jogfogalmak használatára való hivatkozás nem az Alkotmány 57. § (4) bekezdése, hanem a jogállamiság elvét meghatározó 2. § (1) bekezdésének vizsgálata körében értékelendő, ezért az erre vonatkozó indítványt is megalapozatlannak minősítette.

A határozat teljes szövege

 285/B/2007. AB végzés

Az Alkotmánybíróság a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény 6. § c) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja, mert az indítványban az alkotmányellenesség megállapításának okaként megjelölt alkotmányi rendelkezés [2. § (1) bekezdés, az indítványozó szerint az adómaximum mértéke „nem kiszámítható és legkevésbé sem előre látható”, így „az állampolgár számára követhetetlen és kiszámíthatatlan folyamattá válik] nem tartozik azoknak az Alkotmány 32/A. §-ában felsorolt rendelkezéseknek a körébe, amelyek alapján az Alkotmánybíróság a helyi adók központi feltételeiről szóló törvényt felülvizsgálhatja.

1624/B/2010. AB végzés

Az Alkotmánybíróság a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 27. § (1) bekezdés b) pontja és (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja, mert az indítványban az alkotmányellenesség megállapításának okaként megjelölt alkotmányi rendelkezés [az indítványozó szerint, mivel az Szja tv. nem önálló tevékenységből származó bevételként szerepelteti az üzemanyag-megtakarítás címén adható kifizetést, ezért az munkabérnek tekinthető, az alkalmazott számára adható adómentes kifizetés azonban mindenfajta objektivitást nélkülözve (pl. terep és forgalmi viszonyok, vezetési stílus), a gépjármű üzemanyag fogyasztása alapján kerül tehát meghatározásra, sértve az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésében meghatározott egyenlő munkáért egyenlő bér elvét] nem tartozik azon rendelkezések körébe, amelyek sérelme az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság korlátozott felülvizsgálati hatáskörét megalapozza.

Megjegyzendő, hogy mindkét határozatra igaz, hogy az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata alapján az indítványok érdemi vizsgálat alapján, de várhatóan el lettek volna utasítva.

733/B/2006. AB végzés

Az Alkotmánybíróság a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 53. § (6) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást megszüntette, arra tekintettel, hogy a vizsgálat alá vont jogszabályi rendelkezés hatályát vesztette. 

Nem mulasztotta el azonban az Alkotmánybíróság a hatáskörét is megvizsgálni a megszüntető határozat előtt, amiben megállapította, hogy az özvegyi nyugdíjjogosultság feléledését szabályozó feltételekre vonatkozó rendelkezés nem esik a hatáskör-korlátozás hatálya alá.

a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 187. § (1) bekezdés c) pontja és 237. § (4) bekezdése

Az indítványozó azt kifogásolta, hogy a bírósági végrehajtásról szóló törvény (Vht.) biztosítási intézkedésre vonatkozó szabályai egyrészt sértik a jogállamiság részét képező jogbiztonság elvét, ugyanis a peres fél számára nem látható előre és nem kalkulálható — pervesztessége esetén — a ténylegesen fizetendő összeg mértéke. Másrészt ezek a szabályok sértik a tulajdonhoz való jogot azzal, hogy egy elhúzódó peres eljárás alatt a végrehajtói letéti számlára befizetett vagyon az infláció következtében elveszíti reálértékét, amely az érintett adós vagyonának a csökkentését eredményezi. Harmadrészt a biztosítási intézkedés egyben hátrányos megkülönböztetést is jelent, mivel a jogalkotó önkényes különbséget tesz a — az indítványozó szerint — egyébként homogén csoportot alkotó peres felek között akként, hogy a végrehajtói letétbe tételre kötelezett fél vagyona után nem jár kamat, míg a biztosítási intézkedést kérő peres fél követelése után késedelmi kamatra lesz jogosult. Az indítványt alkotmányjogi panaszként nyújtotta be, de kérte, ha az alkotmányjogi panasz elbírálásának feltételei nem állnának fenn, akkor értelmezze azt Az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll iránti kérelemként.

Az Alkotmánybíróság az indítványt, mint alkotmányjogi panaszt visszautasította, s mint utólagos normakontroll iránti kérelmet elutasította.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt visszautasította, mivel alkalmazásának feltételei nem álltak fenn, ugyanis az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint alkotmányjogi panasz keretében kizárólag azokat a jogszabályokat vizsgálhatja, amelyeknek a jogerős határozatban történő alkalmazása során az indítványozó vélt jogsérelme bekövetkezett, ezért az alkotmányjogi panasz tárgya kizárólag az azzal megtámadott, a jogerős ítéletében alkalmazott jogszabályi rendelkezések lehetnek. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó által megjelölt jogszabályi rendelkezéseket a jogerős ítélet egyáltalán nem is tartalmazza, sőt hatáskör hiányában mellőzte is az azokkal kapcsolatos döntést.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Vht. vonatkozó rendelkezései nem sértik a jogbiztonságot, mivel a biztosítási intézkedés elrendelésének éppen az a fő rendeltetése, hogy biztosítsa az egyébként később bíróság által jogerősen és összegszerűen pontosan megállapítandó követelés kielégítését, az indítványozó által állított — a per kimeneteléből eredő — úgymond jogbizonytalanság pedig nem a jogalkotással, hanem a jogalkalmazással függ össze. A biztosítási intézkedés szabályai nem sértik továbbá a tulajdonhoz való jogot sem, ugyanis az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az Alkotmánynak a tulajdon védelmére vonatkozó 13. §-a a tulajdon értékállóságát nem garantálja alkotmányosan. A tulajdon értékcsökkenése gazdasági, konjunkturális, inflációs vagy egyéb okok miatt nem azonos a tulajdon elvonásával. A jelen ügyre vonatkozóan az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a biztosítási intézkedés elrendelése éppen a tulajdonvédelmet szolgálja, nevezetesen a pénzkövetelés jogosultja tulajdonának a védelmét. A hátrányos megkülönböztetés megvalósulásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a támadott jogszabály kizárólag az adósok által a végrehajtói letéti számlán elhelyezett pénzösszegre vonatkozóan tartalmaz rendelkezést a végrehajtó számára, a biztosítandó pénzkövetelés jogosultjaira nézve nem, így nem állapítható meg a homogén csoportok közötti önkényes különbségtétel. Mindezen okok miatt az Alkotmánybíróság az utólagos normakontroll iránti kérelmet is elutasította.

(A határozat teljes szövege)

a felsőoktatásban részt vevő hallgatók juttatásairól és az általuk fizetendő egyes térítésekről szóló 51/2007. (III. 26.) Korm. rendelet 36. § (1) bekezdés b) pontja

Az indítványozó a kormányrendelet átmeneti rendelkezésének megsemmisítését kérte, mert megvonta azt a gyermekgondozási támogatásokon alapuló költségtérítés-kedvezményt, amelyre a hallgató a felsőoktatási tanulmányai megkezdésekor, illetve gyermeke születésekor hatályos szabályok szerint számíthatott. Az indítványozó a jogbiztonság követelményének sérelmére, valamint az Alkotmány egyes rendelkezéseinek puszta megjelölésével arra hivatkozott, hogy a kifogásolt rendelkezés „nincs összhangban az Alkotmány szellemével”.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kifogásolt rendelkezésnek a jogbiztonság követelményébe ütközését már korábban megvizsgálta, és azt nem találta megalapozottnak, e tekintetben ezért az eljárást megszüntette. Az Alkotmánybíróság a további hivatkozott alkotmányi rendelkezésekre alapított indítvány tekintetében megállapította, hogy az nem felel meg az Alkotmánybíróságról szóló törvény rendelkezéseinek, mert anélkül hivatkozott az Alkotmány egyes rendelkezéseire, hogy megindokolta volna, hogy azokat a megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezés miért és mennyiben sérti.

(A határozat teljes szövege)

a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 102. §, 103. § (1) bekezdés, 110. § (2) bekezdése

a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, valamint a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény

Az indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kezdeményezte, mivel álláspontja szerint a jogalkotó nem tett eleget a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett személyek munkaviszonyon alapuló foglakoztatása kapcsán a munkához való jogból eredő kötelezettségének. Az indítványozó szerint a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett értelmi fogyatékos személyek nagy hányada képes lenne munkát végezni, viszont a jogi szabályozás a munkaszerződésen alapuló foglalkoztatást nem teszi lehetővé.

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta. A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. Ennek legsúlyosabb veszélyeztetése, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja. A munka és a foglalkozás megválasztásának és gyakorlásának jogából mint mindenkit megillető alanyi jogból az következik ugyanis, hogy amennyiben a cselekvőképtelen személyek munkát képesek és akarnak is végezni, attól ne legyenek elzárva. A cselekvőképtelen személyek vonatkozásában a munkához és a foglalkozáshoz való jog intézményi oldala alapvetően a rehabilitációs célú munkalehetőségek megteremtésére vonatkozó állami kötelezettséget jelenti. A hatályos szabályozás alapján viszont ez csak a munkakészség megőrzésére, illetve fejlesztésére irányuló ún. munka-rehabilitációs tevékenységre vonatkozik, „igazi”, pl. betanított munkafolyamatok alapján történő munkavégzésre nem. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a cselekvőképtelen személyek munkaviszonyon vagy törvényen alapuló más jogviszonyban történő foglalkoztatásból való teljes mértékű kizárása alkotmányosan nem indokolható, a vizsgált jogi szabályozásból hiányoznak a munkához való alapjog érvényesülését biztosító törvényi garanciák.
Az Alkotmánybíróság – határozatában megoldási javaslatokat is felvázolva – felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2011. december 31-ig tegyen eleget.

(A határozat teljes szövege)

on the unconstitutional omission regarding the employment of persons placed in a conservatorship precluding legal competency

The petitioner requested the establishment of an unconstitutional omission because it considered that the legislature has not met its obligation arising from the right to work regarding persons placed in a conservatorship precluding legal competency. According to the petitioner, a large proportion of persons placed in a conservatorship precluding legal competency would be able to work, but the legislation does not allow their employment.

The Constitutional Court upheld the petition. The right to work is protected similar to fundamental freedoms against state interventions and restrictions. The most serious danger of that is if an activity is precluded, can not be chosen at all. On the one hand, from the substantive part of the right to work and to freely choose job and profession derives the following: if legally incompetent persons want and are able to work they can not be excluded. On the other hand, the institutional side of the right to work and to freely choose job and profession should be achieved regarding legally incompetent persons by creation of job opportunities for rehabilitation by means of state action. On the contrary the current legislation does not allow “real” (for instance semiskilled) work, it is only suitable for the preservation and development of the ability to work. According to the Constitutional Court this kind of full exclusion can not be justified constitutionally. The Court – formulating some methods of solution as well – called on the Parliament to eliminate the unconstitutional omission by 31st December 2011.

Tata Város Önkormányzat Képviselő-testületének az Alkotmány u. – Ady E. u. – Tópart u. – Bartók B. u. – által határolt terület Építési szabályzatáról szóló 9/2002. (IV. 30.) számú rendeletének módosításáról szóló 18/2005. (VII. 15.) számú rendelete

Az indítványozó Komárom – Esztergom Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (a továbbiakban: hivatalvezető) álláspontja szerint Tata Város Önkormányzat Képviselő-testülete a helyi építési szabályzat módosítására irányuló rendelet megalkotásakor törvénysértést követett el, mert nem tartotta be az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ét.) 9. § (2) bekezdésében előírt egyeztetési és véleményeztetési eljárás szabályait. A hivatalvezető hosszabb tartalmú orvoslási időt biztosított a Képviselő-testületnek a törvényes állapot helyreállítására és a szükséges egyeztetések lefolytatására. A törvényességi észrevétel kiadása és a törvénysértés megszüntetése között eltelt hét hónapban a Képviselő-testület azonban nem vizsgálta a véleményezési eljárás lefolytatásának szükségességét, valamint nem kérte ki sem a területi főépítész, sem a véleményeztetésbe bevont államigazgatási szervek, sem az érintett lakosság véleményét a módosításról.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy Tata Város Önkormányzat Képviselő-testületének a helyi építési szabályzatról szóló rendelet módosítására irányuló eljárása ellentétes az Ét. 9. §-ában foglalt előírásokkal. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a képviselő-testület a rendelet megalkotásakor garanciális eljárási szabályokat hagyott figyelmen kívül, amely megalapozza a jogalkotás során elkövetett eljárási alkotmánysértés megállapíthatóságát, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, valamint 44/A. § (2) bekezdésébe ütközés miatt alkotmányellenes, ezért a rendelkező részben foglaltak szerint a módosítást - a jogszabály által érintett jogviszonyok jellegére tekintettel - 2011. december 31-ével megsemmisítette.

(Az AB határozat teljes szövege)

az egyes adó- és járuléktörvények módosításáról szóló 2008. évi LXXXI. törvény 204. § (1) bekezdésének második mondata

Az indítványozó szerint a támadott rendelkezések (amelyek jelentősen csökkentették az öröklési illeték mértékét) sértik a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) tilalmát [Alkotmány 70/A. §]. Álláspontja szerint azzal, hogy az illeték csökkentését a folyamatban levő ügyekre rendelte alkalmazni a törvény, indokolatlan különbségtételt alkalmazott azon személyek között, akiknek örökhagyója azonos időpontban hunyt el, de az adóhatóság eltérő időpontban bírálta el az illetékügyüket.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Az Alkotmánybíróság egyrészt megállapította, hogy az ügy elbírálására rendelkezik hatáskörrel. Bár az Alkotmány 32/A. §-ának, valamint az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek a 2010. november 20-ától hatályos szövege szerint az Alkotmánybíróság többek között az illetékekről szóló törvényeket akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot. Azonban az AB kiemelte, hogy jelen ügyben az indítvány lényegében a módosított törvény alkalmazására vonatkozó szabályt tartalmaz. A jogerősen még el nem bírált ügyekre kiterjedő alkalmazási kötelezettség azonban nem áll érdemi összefüggésben az adott törvény illetékbevételeket szabályozó tartalmával (és így nem is vált az illetékekről szóló törvény inkorporált részévé). Ebből következően az Alkotmánybíróságnak – az Alkotmány 32/A. § (2) bekezdése alapján – a támadott jogszabályhely felülvizsgálatára vonatkozó hatásköre megállapítható. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az indítványt érdemben vizsgálta.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban az indítvány nem megalapozott, mivel a különbségtétel során azonosnak tekinthető csoportot – figyelemmel a közterhekre vonatkozó szabályozással kapcsolatban korábban kialakított alkotmánybírósági gyakorlatra – azok képeznek, akiknek illetékügyét a jogszabály kihirdetésének napján az állami adóhatóság jogerősen még nem bírálta el, ezen személyek tekintetében pedig a jogszabály semmiféle megkülönböztetést nem tesz, ezért nem valósul meg az Alkotmány 70/A. §-a által tiltott hátrányos megkülönböztetés.

(A határozat teljes szövege)

az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény melléklete XV. fejezete 1. pontjának cf) alpontja, az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM 4. § (1) bekezdésének g) pontja, valamint 3. számú melléklete

Az indítványozók azt kifogásolták, hogy az illetékekről szóló törvény melléklete az antennák, antennatartó szerkezetek, csatlakozó műtárgyak hatósági engedélyezése során az építéshatósági eljárásban illetékkötelezettséget állapít meg (megkezdett méterenként 50 000 Ft), miközben a 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet ugyanezen engedélyezési tevékenységre hatósági igazgatási díj megfizetését írja elő. Álláspontjuk szerint ez gyakorlatilag kettős közteher-fizetési kötelezettséget keletkeztet, amely ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvével, valamint az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében meghatározott vállalkozási szabadság elvével.

Az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasította. Végzésében kiemelte, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXIX. törvény megváltoztatta az Alkotmánynak az Alkotmánybíróságra vonatkozó 32/A. §-át. Az alkotmánymódosítás 2010. november 20-án hatályba lépett. Az Alkotmány módosított 32/A. § (2) bekezdése szerint „a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” Az Országgyűlés ugyanezen az ülésnapján fogadta el az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXX. törvényt, amely hasonló hatásköri szabályt tartalmazott és szintén 2010. november 20-án lépett hatályba. A módosító törvény egyidejűleg azt is kimondta, hogy az új hatásköri szabályokat a folyamatban levő ügyekre is alkalmazni kell. Mivel az indítványozó egyértelműen megállapíthatóan az Alkotmány 32/A. § (2) bekezdése szerinti „illetékekről szóló törvény”-nek a jogállamiság elve, valamint a vállalkozási szabadság sérelme miatti alkotmányellenességének megállapítását kérte, s az indítványban nem hivatkozott az Alkotmányban meghatározott alapjogok sérelmére, ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy korlátozott felülvizsgálati jogköre miatt az indítvány elbírálására nem rendelkezik hatáskörrel. 

(A határozat teljes szövege)

-----------------------------------------------------------------------------------

On the lack of competence of the review of the Act on Duties based on the rule of law and the freedom of enterprise

The case concerns a review of the Annex, 15th Chapter, subpoint cf) of the Act No. 93/1991 on the Duties and article 4, paragraph 1 point g) and 3rd Annex of Decree No. 46/1997. KTM of Minister for Environment and Regional Development on official licensing procedures for certain new buildings, construction works and construction activities

The petition requested the Court to establish the unconstitutionality and to annul the regulation on the official duty of the licensing procedure of the construction works of the antennas, because there is an obligation for payment of administrative service fee for the same procedure, and this administrative service fee is a double taxation. The petition has had the opinion that this double taxation violates the rule of law and the freedom of enterprise.

The Constitutional Court rejected the petition. It claimed that the Act No. 119/2010. on the Amendment of the Constitution modified the article 32/A of the Constitution on the competence of the Constitutional Court. The Amendment of the Constitution came into force on 20th November 2010. The amended paragraph 2 article 32/A states that “[t]he Constitutional Court shall have powers to review laws on the central budget, the implementation of the central budget, central tax revenues, duties and contributions, customs duties, and on the central government conditions for local taxes, if the grounds cited in the petition for the alleged breach of the Constitution is limited to any violation of inherent rights to life and human dignity, the right to the protection of personal data, the right to freedom of thought, freedom of conscience and freedom of religion, or the rights granted under Article 69 in connection with Hungarian citizenship, and it mentions no other reasons.” The Hungarian Parliament passed the same meeting the Act No. 120/2010 on the Amendment of the Act No. 32/1989 on the Constitutional Court which contained the same competence rule. This Act came into force on 20th November 2010, too. The amending Act also ruled, that the new competence rules shall apply to pending cases. The petition requested clearly the annul the some regulation of the “law on duties”, and the reason of the petition was the violation of the rule of law and the violation of the rule of law and the freedom of enterprise. The new competence rules of the Hungarian Constitutional court do not allow the review of the law on duties because of the violation of these fundamental rights. That’s why the Constitutional Court rejected the petition because of the lack of competence.

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény 23. § (1) bekezdés d) pontja

Az indítványozó szerint a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény indokolatlanul tesz különbséget a személyiségfejlődés zavarában szenvedő, önálló életvitelre nem képes, azonos állapotú személyek között, ugyanis a fogyatékossági támogatásra jogosultak körét – egyebek mellett – meghatározó ún. autonómia-tesztek alapján nem vonhatók a rendelkezés alá – így fogyatékossági támogatásra sem lehetnek jogosultak – a genetikai eredetű betegség folytán a támadott rendelkezés önálló fogyatékos kategóriát alkotó címzettjeivel, az autistákkal egyenértékű állapotban lévő betegek, így különösen az ún. Williams szindrómában szenvedők.

Az Alkotmánybíróság az autonómia tesztekre vonatkozó szövegrész alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében a szociális ellátások feltételeinek meghatározását az állam mindaddig szabadon határozhatja meg, amíg valamely alkotmányos alapjog – jelen esetben a diszkrimináció tilalma – nem sérül. A fogyatékosok esélyegyenlőségét biztosító rendelkezések megvalósításának korlátja, hogy ellátási igényük hátrányos megkülönböztetés nélkül történjék. Önmagában az, hogy a jogalkotó a mentális zavarokban szenvedők közül az autistákat önálló fogyatékossági kategóriaként szociális juttatásban kívánta részesíteni, nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, mert az autizmus fennállását és a fogyatékosság mértékét az értelmi fogyatékosságra jellemző IQ szinttel nem, csak a rendelkezésben kifogásolt módszerrel lehet meghatározni.
A testület mindazonáltal hivatalból megállapította, hogy a szabályozás hiányos volta alkotmányellenes helyzetet idézett elő azáltal, hogy a törvény nem szabályozta azonos feltételek szerint a személyiség egészét érintő fejlődés átható zavarában szenvedő betegek támogatásra jogosultságát. A testület szerint a törvény támadott rendelkezése a jogosultak körét az értelmi fogyatékosság okával és állapotuk minősítésével egyértelműen meghatározza, azonban annak előírásával, hogy a fogyatékosság megállapítására más módszer, mint az autonómia-tesztek alkalmazását nem teszi lehetővé, különbséget tesz az azonos mentális állapotú, így homogén csoportba tartozó személyek között aszerint, hogy betegségük diagnosztizálása milyen módszerrel történt. A testület megítélése szerint nincs olyan ésszerű indok, amely megalapozná – az előbbi tesztekkel nem kimutatható – Williams szindrómában szenvedőknek a támadott rendelkezésen alapuló fogyatékossági támogatásból való kirekesztését.

Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy az alkotmányellenes helyzetet megszüntető jogalkotói kötelezettségének 2011. szeptember 30-ig tegyen eleget.

(Az AB határozat teljes szövege)

on the incomplete rules of granting of social benefits for mentally disabled persons other than autists but with same developmental disability

The case concerns the Act XXVI of 1998 on the rights and equal treatment of disabled persons. The petition requested the annulment of the reference to the so-called autonomy tests as the required method of diagnosing developmental disability which  condition – as an eligibility criteria – excludes from the social benefits the groups of mentally disabled persons other than autists but with same developmental disability (such as people with Williams syndrome), because the above-mentioned tests are only suitable for diagnosing autism.

The Court rejected the petition. However, it established ex officio an unconstitutional omission. In its view it is not unconstitutional in itself that the autists represent a seperate mentally disabled category of the legislation, but the fact that this preference excludes from the benefits the groups of persons with same mental conditions leads to an unconstitutional omission. The Court called on the Parliament to eliminate the unconstitutional omission by 30th September 2011.

Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 39/A. § (5)-(6) bekezdései

Az indítványozó azt sérelmezte, hogy a tárgybeli törvény nem határozza meg az alvállalkozó kivitelező fogalmát. E hiányosság álláspontja szerint – a jogbiztonság sérelme mellett — oda vezet, hogy a támadott rendelkezések nem kizárólag azokra az alvállalkozó kivitelezőkre vonatkoznak, akikkel a fővállalkozó kivitelező közvetlen szerződéses jogviszonyban áll, hanem a tőle szerződésileg független alvállalkozókra is kihatnak. A szabály értelmében ugyanis az építtetővel szerződéses viszonyban álló vállalkozó kivitelező az építési szerződésben foglalt kötelezettsége maradéktalan teljesítéséről benyújtott végszámla teljes körű kiegyenlítésére csak akkor jogosult, ha a kötelezettsége teljesítésében részt vevő alvállalkozó kivitelezők követelésének kiegyenlítését hiánytalanul igazolja.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Önmagában az a tény ugyanis, hogy az indítványozó által hiányolt fogalom-meghatározást nem a kérdéses törvény, hanem az építőipari kivitelezési tevékenységről kormányrendelet tartalmazza, nem jelenti azt, hogy ez a fogalom – a Ptk.-val összhangban értelmezve – a törvényben ne lenne alkalmazható. A testület megítélése szerint így a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom alkotmányos követelményének az indítványozó által megjelölt rendelkezések megfelelnek. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a jogviszony szereplői között fizetési sorrendet meghatározó, az építőipari kivitelezési tevékenység zökkenőmentes működését és a körbetartozások kiküszöbölését célzó garanciális rendelkezések nem jelentik sem a vállalkozás jogának és a gazdasági verseny szabadságának, sem a piacgazdaság követelményének részét képező szerződési szabadságnak a sérelmét.

(Az AB határozat teljes szövege)

a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény – 2004. január 1-je és 2005. január 1-je között hatályos – 121. § (3) és 126. § (3) bekezdése

Az indítványozók azt kifogásolták, hogy a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló törvény nem rendelkezik arról, hogy a családtagjaikat otthonukban gondozó személyek is e tevékenységükre figyelemmel állami támogatásban részesüljenek. Álláspontjuk szerint ez a mulasztás sérti a szociális biztonsághoz való jogot, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő jogot, valamint az emberi méltósághoz fűződő jogot azzal, hogy a rászorulókról az otthonukban kell gondoskodni. A támogatás hiánya egyben az állami, önkormányzati ellátórendszer szolgáltatásait igénybe vevők és a családi gondoskodásban részesülők közötti hátrányos megkülönböztetést is jelent. Ezért a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása mellett kérték az Alkotmánybíróságot, hogy semmisítse meg a támadott jogszabályi rendelkezéseket.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Határozatában kiemelte, hogy az Alkotmánybíróság már több iránymutató határozatában értelmezte a szociális biztonsághoz fűződő jog tartalmát. A korábbi iránymutató döntéseknek megfelelően az államnak az a szociális biztonsághoz való jogból folyó kötelezettsége, hogy törvényhozás útján biztosítsa a személyes gondoskodásra rászorulók gondozására, ápolására hivatott szociális ellátó rendszer működését. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ennek az állam a szociális ellátásokra vonatkozó törvényi szabályok, valamint az állami és önkormányzati szociális szolgáltatási rendszer megteremtésével eleget tett. Kiemelte, hogy az állami támogatás módjában, eszközrendszerében meglévő különbségek az otthoni és az intézményi ellátás eltérő jellegéből fakadnak, és nem jelentik azt, hogy a jogalkotó megkülönböztetést tesz a gondozást vállaló és az azt nem vállaló családok között. Így a szabályozás tekintetében a jogegyenlőség sérelme nem állapítható meg. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság elutasította a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását.

(Az AB határozat teljes szövege)

az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 48. § (2) bekezdése

Az indítványozó azt kifogásolta, hogy az Alkotmánybíróságról szóló törvény az alkotmányjogi panasz benyújtására a jogerős határozat kézbesítésétől számított 60 napos jogvesztő határidőt határoz meg. Álláspontja szerint a panasz benyújtásának határidőhöz kötése nincs összhangban az Alkotmánybíróságról szóló törvény más rendelkezéseivel, valamint a jogállamiság elvét képező jogbiztonság elvével. Ez a szabályozás egyúttal sérti az egyén emberi méltósághoz való jogának részét képező önrendelkezés jogát, valamint indokolatlanul és aránytalanul korlátozza a jogorvoslathoz való jogot.  

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint egyrészt az AB több korábbi döntésében is kiemelte, hogy az alkotmányjogi panasz benyújtásának határidőhöz kötése nem sérti a jogállamiság részét képező jogbiztonság elvét, amely megköveteli, hogy a jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és irányadó volta megfelelően érvényesüljön. Ennek keretében a törvényalkotónak lehetősége van arra, hogy az egyes rendkívüli jogorvoslati eljárások megindítását határidőhöz kösse. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez a szabályozás nem zárja ki az egyén emberi méltósághoz fűződő jogának részét képező önrendelkezési jog érvényesülését, a jog korlátozása pedig a fenti leírtak alapján szükségesnek és arányosnak tekinthető. Szintén megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a szabályozás nem sérti a jogorvoslathoz fűződő jogot, ugyanis az csak a rendes jogorvoslatra vonatkozik, az alkotmányjogi panasz, mint rendkívüli jogorvoslat a rendes jogorvoslaton túlmutató többlet lehetőség, amely nem hozható összefüggésbe ezzel az alapjoggal.

(Az AB határozat teljes szövege)

A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 42. § (2) bekezdése

Az indítványozók a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló törvénynek a terhességi-gyermekágyi segély és a gyermekgondozási díj alapjául szolgáló – módosított – átlagkereset-számítás szabályait sérelmezték. Egyebek mellett azt kifogásolták, hogy a módosítás következtében a terhességi-gyermekágyi segély, valamint a gyermekgondozási díj megállapításánál már nem alkalmazható az a – táppénzalap számításánál ma is érvényesíthető – kedvező szabály, amely szerint, ha a jogosultnak azért nem volt meg a megelőző év alatt, vagy a jogosultság kezdő napját megelőzően a 180 naptári napi jövedelme, mert táppénzben, terhességi-gyermekágyi segélyben, gyermekgondozási díjban részesült, az ellátás naptári napi összegét a korábban folyósított ellátás alapját képező összeg figyelembevételével lehet megállapítani. Az indítványozók azt állították, hogy a kifogásolt rendelkezés hátrányosan különbözteti meg az ellátásra jogosultakat a teherbeesés, illetőleg a szülés időpontja szerint, mivel kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek azok, akik az év első felében szülnek.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította. A testület megállapította, hogy a kifogásolt rendelkezés a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó jogalanyok között nem tesz különbséget, az azonos szabályozási körön belül nem alkalmaz eltérő megoldást. Minden terhességi-gyermekágyi segélyre jogosultra ugyanazokat a feltételeket állapítja meg, és nem tartalmaz eltérő rendelkezést sem a teherbeesés, sem pedig a szülés időpontja tekintetében, márpedig a diszkrimináció szempontjából alkotmányossági korlátot ez jelentene. Az pedig, hogy a minden jogosultra vonatkozó feltételeknek egyesek nem felelnek meg, és a korábbi kedvező szabály már nem alkalmazható, nem teszi a normát diszkriminatívvá.

(az AB számos egyéb kérdésben visszautasította az indítványokat, illetve megszüntette eljárását)

(Az AB határozat teljes szövege)
 

A közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény 61. § (1) bekezdés b) pontja

Az indítványozó a közbeszerzésekről szóló törvény azon rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte, amely lehetőséget ad arra, hogy az ajánlatkérő kizárja a közbeszerzési eljárásból azokat az ajánlattevőket és 10 %-ot meghaladó mértékben bedolgozó alvállalkozókat, akik versenyeztetési eljárás során a versenyhatóság által 5 évnél nem régebben hozott jogerős és végrehajtható határozatban megállapított, és bírsággal sújtott jogszabálysértést követtek el. Az indítványozó álláspontja szerint ez szükségtelenül és aránytalan módon korlátozza azon vállalkozók vállalkozáshoz való jogát, amelyek tevékenysége közbeszerzési eljárás köteles.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Korábbi gyakorlatát megerősítő álláspontja szerint a vállalkozás joga – egyetlen alkotmányos követelményként – annyit jelent, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást. Ha a jogalkotó e kötelezettségének eleget tesz, akkor meglehetősen nagy szabadságot élvez az eme alapjogból fakadó gazdasági jogi jogviszonyok tartalmának meghatározásában, így például a tekintetben, hogy a gazdasági élet tisztasága, átláthatósága érdekében csak a törvényben előírt feltételeknek megfelelő ajánlattevőktől lehessen szerződési ajánlatot elfogadni. A közbeszerzési pályázatra történő ajánlattételi lehetőség így nem képezi az Alkotmányban biztosított vállalkozás jogának részét, s miután nem áll fenn alapjog korlátozása, nem merül fel az alapjog-korlátozás tekintetében az arányosság kérdése sem.

(Az AB határozat teljes szövege)

 a hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény 11. § (2) bekezdése

Az indítványozók az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének megállapítását kérték arra hivatkozással, hogy a hadigondozottak járadékának megemelése során az Országgyűlés a legenyhébb egészségkárosodást szenvedett hadigondozottak járadékát egyáltalán nem emelte meg, míg a többi hadigondozott esetében jelentős járadékemelést rendelt el. Az indítványozók azt kérték, hogy az Alkotmánybíróság emelje meg az érintett hadigondozottak járadékát is.

Az Alkotmánybíróság az indítványoknak részben helyt adott. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hadigondozottak különböző csoportjai azonos helyzetben vannak egymással, toábbá, hogy a költségvetési fedezet hiánya esetén sem lehet az azonos helyzetben lévő személyeket önkényesen, ésszerű indok nélkül hátrányosan megkülönböztetni. Ilyen esetekben a különböző mértékű járadékoknak a költségvetési fedezet erejéig való arányos emelése jelenthet alkotmányos megoldást.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs hatásköre az alkotmányellenes jogszabályi rendelkezés módosítására megállapítására, ezért hivatalból mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, és az Országgyűlést 2011. december 31-i határidővel felhívta az alkotmányellenes helyzet megszüntetésére.

(Az AB határozat teljes szövege)

a bírósági eljárásban a költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 6. § (1)-(2) bekezdése

Az indítványozó szerint a költségmentesség (mint az illetékek formájában megnyilvánuló közteher viselése alóli mentesülés) kötelező esetei célszerűtlenek, nem felelnek meg a társadalmi igazságosságnak.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint nem jogosult a jogalkotói mérlegelés, és ennek megfelelően a törvényi szabályozás pénzügyi, jogi, gazdaságpolitikai alapjainak célszerűségi szempontú felülvizsgálatára; hatáskörébe kizárólag annak ellenőrzése tartozik, hogy a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével.

a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény 3. § (3) bekezdése

Az indítványozó szerint a jogállami jogbiztonságot sérti az az értelmezési bizonytalanság, amely szerint nem a fellebbezést, hanem a jogorvoslatot zárja ki a támadott rendelkezés.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. A rendelkezés jogtudományi értelmezése és a bírósági gyakorlat is egyértelmű etekintetben: a jogorvoslat fogalma alatt az eljárás nemperes jellegéből fakadóan mindazokat a perorvoslati eszközöket kell érteni, amelyek egyébként a peres eljárásban igénybe vehetők lennének. 

(az AB számos egyéb kérdésben visszautasította az indítványt, illetve megszüntette eljárását)

(A 651/D/2005. AB határozat teljes szövege)