Lex Hungarorum

a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 27/A. § (1)-(2) bekezdése,
a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (Büsz.) 63/B. § (2) bekezdése,
a felszámolók, a vagyonfelügyelők és az ideiglenes vagyonfelügyelők elektronikus kijelölésének szabályairól szóló 36/2010. (V.  13.) IRM rendelet (Fjszr.) egésze

az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (Eüavt.)

az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (TV.) 22. § (4) bekezdése
az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól szóló 43/1999. (III.3.) Korm. rendelet (KR.) 20. számú mellékletében a „Háziorvosi betegforgalmi tevékenység tételes jelentése” résznek a „Gyógyszer vagy gyógyászati segédeszköz; A rendelést indokoló diagnózis BNO kódja; A rendelt gyógyszer, gyógyászati segédeszköz TTT-kódja; A rendelt gyógyszer mennyisége (0000.0000) formában” szövegrésze
a gyógyszerrendeléshez használandó számítógépes program minősítésének szabályairól szóló 53/2007. (XII. 7.) EüM rendelet (EÜMR.) 3. § (3) bekezdés d) pontja, 1. számú mellékeltének 1. b) és c) alpontja, 2. b) és c) alpontja, valamint 3. pontjának „4-12”, illetve „13-18” jelölésű sorai

Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzat szabálysértésekről szóló 33/2005. (VI. 27.) számú önkormányzati rendeletének 14. § (2) bekezdése

Az indítványozó általános ombudsman a közterületre kihelyezett gyűjtőedényzetből szemét kiöntését, kivételét vagy az abban való guberálást szabálysértéssé nyilvánító önkormányzati rendelet megsemmisítését kérte. A rendelkezés álláspontja szerint sértette az általános cselekvési szabadságot [az Alkotmány 54. § (1) bekezdése] és ­– közvetett diszkriminációt megvalósítva a legelesettebb társadalmi csoportokkal szemben – az egyenlő bánásmód követelményét [70/A. § (1) bekezdés]. Emellett az indítvány formai ok alapján, e jogok rendeleti szintű korlátozásai miatt fennálló alkotmányellenességet is állít [8. § (2) bekezdés, 44/A. § (2) bekezdés].

Az Alkotmánybíróság az önkormányzati képviselő-testület szabálysértési tényállásokat meghatározó jogalkotásának elvi korlátjaként jelölte meg, az a magasabb szintű jogszabályok adat keretek közt és – minthogy a szankciórendszer is a büntetőjoghoz közelít – kizárólag kriminális (a társadalomra csekély fokban veszélyes) cselekmények esetében történhet meg. A testület a támadott szabályozás céljaként – az indítványozó vizsgálatára alapozva – azt rögzítette, hogy a szankcionálás az önkormányzat szerint „környezetvédelmi és köztisztasági, tulajdonvédelmi okból, illetve a köznyugalom, közrend, illetve a magán- és a levéltitok védelme miatt” szükséges. Az Alkotmánybíróság elvi éllel rögzítette, hogy a szabálysértési szankcióknak az általános cselekvési szabadságból levezethető alkotmányos keretek közt „jellemzően akkor [van helye], ha a cselekmény emberi életet, testi épséget, egészséget vagy jogot veszélyeztető, általánosan elfogadott együttélési szabályt sért, s ha az elkövetési magatartás statuálása megfelel annak a követelménynek, hogy szabálysértési szankcionálás csak ultima ratio-ként alkalmazható”.

A tényállási elemek közül az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a szemét kiöntésének büntetése törvényi szabálysértési tényállással azonos magatartást rendel büntetni, így – a „ne bis in idem” elvét sérve és jogbizonytalanságot okozva – kétszeres szankcionálást tesz lehetővé ugyanazon cselekmény miatt. A szemét kivételére vonatkozó fordulat esetében a testület szerint részben párhuzamosság áll fenn a lopás bűncselekményével és szabálysértésével, részben pedig a rendelkezés a Polgári Törvénykönyvvel ellentétes, amely tulajdonszerzésként ismeri el az elhagyott tárgy birtokba vételét. Így mindkét rendelkezés törvénybe ütközik, megsértve az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdését.

A guberálás szabálysértéssé nyilvánítása esetében az alkotmányellenesség oka az, hogy a szabálysértési tényállás meghatározására nem volt alkotmányos indok: a környezet és a természet védelme, a tulajdonvédelem, valamint a magánszféra védelme más (bűncselekményi és szabálysértési) tényállások által biztosított, a közrend és a köznyugalom ebben az esetben pedig nem megfelelő alap a szankcióhoz, „[e]llenkező esetben ugyanis a közterületen zajló tevékenységek túlnyomó többsége szankcionálhatóvá válna, hiszen azok sok esetben zavaróan hatnak a városképre, a lakók közérzetére és többnyire zajjal járnak”. A guberálás az Alkotmánybíróság szerint többnyire az életben maradáshoz szükséges javak megszerzésére irányuló, mások jogait és a közrendet nem sértő kényszerű cselekvés, amelynek a társadalomra való veszélyessége nem állapítható meg. A guberálás tilalma az erre kényszerülő személyek emberi méltósághoz való jogával, valamint a szociális biztonsággal összefüggő állami feladatokkal összhangban nem állapítható meg alkotmányosan, emellett – a társadalom perifériáján élő személyeket hátrányos helyzetbe hozva, közvetett diszkriminációt eredményezve – sérti az egyenlő bánásmód követelményét is. Ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésének sérelme mellett e tényállási elem tekintetében a 70/A. § (1) bekezdésének sérelmét is megállapította, és a szabálysértési tényállás egészét megsemmisítette.

Szívós Mária - Pokol Béla csatlakozása mellett - csatolt különvéleménye szerint a többségi határozat egésze megalapozatlan: az önkormányzati rendelet alkotmányosságát csak annyiban lett volna helye vizsgálni, hogy az tételesen ellentétes-e a szabálysértési törvénnyel, illetve hogy a szankció nem önkényes-e. A törvényi tényállásokkal való párhuzamosságot alkotmánybíró asszony jogalkalmazási eszközökkel, a halmazat szabályai alapján kezelhetőnek tartja, a guberálás tilama esetében pedig több alkotmányos indokot lát (az az emberi együttélés általánosan elfogadott normáival nem egyeztethető össze, sérti a közrendet és a köznyugalmat, valamint súlyosan veszélyezteti a közegészségügyi érdekeket). Az érintettek emberi méltóságából pedig szerinte nemhogy nem a rendelkezés alkotmányellenessége következik, hanem éppen emiatt, az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen szemétben turkálás megakadályozása érdekében kell megtiltani a guberálást. A diszkrimináció tilalmába pedig azért nem ütközik a tényállás, mert az csak a társadalomra veszélyes cselekményt elkövető deviáns csoport tagjait sújtja hátránnyal.

(a 166/B/2011. AB határozat teljes szövege)

az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 164/A. § (1) bekezdése és az emberen végzett orvostudományi kutatásokról szóló 23/2002. (V. 9.) EüM rendelet (EüMr.) 20/Q. §-a

a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény 45. §-a

Az indítványozó álláspontja szerint alkotmányellenesen korlátozza az információs önrendelkezési jogot [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] a választási eljárásról szóló törvénynek az a rendelkezése, amely szerint a választás napját megelőző 20. naptól a jelöltek és a jelölő szervezetek részére a választópolgárok névjegyzékét, valamint az abban szereplő név- és lakcímadatokat díjfizetés ellenében úgy kell kiadni, hogy a szabályozás nem teszi lehetővé a választópolgár számára, hogy ezt - saját adatai tekintetében - megtiltsa.

Az Alkotmánybíróság az indítványnak helyt adott, és az adatszolgáltatásra vonatkozó szabályokat - a közzététel napjával - megsemmisítette. A testület megállapította, hogy az információs önrendelkezési jog másik alapvetőjog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme érdekében - az ahhoz feltétlenül szükséges és azzal arányos mértékben - korlátozható. Az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága megnyilvánulásának minősülő választási kampány, a választók ezen keresztül történő tájékoztatása, és ezáltal megalapozottabb, tájékozottabb döntése elősegítése, mint alkotmányos cél eléréséhez szükséges és arányos-e az akár a választópolgár akarata ellenére megvalósuló adatkezelés. A testület megállapította, hogy bármely olyan megoldás, amelyben a választópolgár ebben a kérdésben dönthet, alkotmányos lehet, ugyanakkor semmiféle alkotmányos célt vagy jogot nem szolgálhat az olyan választópolgár adatainak kampánycélú kezelése, aki kinyilvánította, hogy nem kíván a jelöltekkel és jelölő szervezetekkel ilyen formában kapcsolatot tartani.

a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény 117. § (1) bekezdés második mondata, a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. XLIII. törvény 107. § (1) bekezdése  „[…] amelyet a munkáltatói jogkört gyakorló elöljáró legfeljebb 50%-kal csökkenthet. A teljes illetményt vissza kell tartani a szolgálati viszony megszüntetés vagy lefokozás fegyelmi fenyítés kiszabásáról szóló munkáltatói intézkedés jogerőre emelkedéséig.” szövegrésze

Az indítványozók egyedi, nemperes eljárásban is elbírált közigazgatási ügyükben fordultak az Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panasszal. A vizsgált ügyben mind a másodfokon eljárt - és a fellebbezést ügyféli minőség hiányában elutasító - hatóság, mind a másodfokú végzés elleni fellebbezés elbírálására jogosult hatóság, mind pedig az elutasító végzés felülvizsgálatára hatáskörrel rendelkező bíróság úgy határozott, hogy az indítványozóknak - azaz az első fokú kérelmet benyújtó Kft. tagjainak - a jogát, jogos érdekét közvetlenül az ügy nem érinti.  Álláspontjuk szerint a hatósági eljárási kódex ügyfélfogalma ellehetetlenítette az érdemi jogorvoslatot [Alkotmány 57. § (5) bekezdés], sérti az adott ügyben a jogbiztonság követelményét [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], továbbá a bíróságoknak a közigazgatási határozatok törvényessége felülvizsgálatára vonatkozó Alkotmányban [50. § (2) bekezdés] rögzített hatáskörét.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította. A testület megállapította, hogy az ügyféli jogállást megtagadó végzés ellen többfokú, bírósági utat is magában foglaló jogorvoslati út állt rendelkezésre, így a jogorvoslathoz való jog sérelme nem állapítható meg. A testület emellett nem állapított meg összefüggést a vitatott rendelkezés és a bíróságok közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálata tekintetében. Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság sérelmét sem állapította meg, tekintettel arra, hogy a hatósági eljárási kódex ügyfélfogalma világos, érthető és egyértelmű, azt még az ágazati szabályok sem ronthatják le, legfeljebb - az ügyféli jogállást vindikáló személyek javára - tovább bővíthetik. Az Alkotmánybíróság kifejezetten kiemelte, hogy alkotmányjogi panasz elbírálása keretében nincs lehetősége a konkrét ügyben megjelenő bírói jogértelmezés felülvizsgálatára.

(a 249/D/2009. AB határozat teljes szövege)

a munkahelyek munkavédelmi követelményeinek minimális szintjéről szóló 3/2002. (II. 8.) SzCsM-EüM együttes rendelet 8. § (2) bekezdése, 22. § (3) bekezdése, valamint 4. számú melléklete

Az indítványozó a munkahelyek munkavédelmi követelményeinek minimális szintjére vonatkozó, a helyiségek természetes és mesterséges megvilágításának, másfelől a szabadtéri munkahelyek megvilágításának rendeleti szabályozását támadta, részben azért, mert az nemzeti szabványra hivatkozva határozza meg a világítás mennyiségi és minőségi jellemzőit és így ellentétben áll a nemzeti szabványosításról szóló törvénnyel [Alkotmány 37. § (3) bekezdés], és a jogállamiság követelményével [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], részben pedig azért, mert a jogalkotónak figyelembe kellett volna vennie a megvilágítás térbeli és időbeli egyenletességét, a káprázáskorlátozást, a színhőmérsékletet, valamint a színvisszaadási fokozatot is, ennek elmulasztása pedig balesetveszélyes helyzethez, azaz a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog [Alkotmány 70/D. §] - mulasztásban megnyilvánuló - sérelméhez vezethet.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította. Határozatában a testület kifejtette, hogy a nemzeti szabványosításról szóló törvénnyel összhangban szabályoz a rendelet, amikor a világítási követelményeknek való megfelelést nem egy konkrét szabványt megjelölve, kötelező voltának előírásával teremti meg, hanem a nemzeti szabványokban megfogalmazott irányok, elvek, értékek és adatok elérését tűzi ki megvalósítandó célként. Azaz a norma címzettje nemcsak akkor tud eleget tenni a jogszabálynak, ha egy adott szabványt kötelezően betart, hanem abban az esetben is jogszerű magatartást tanúsít, ha az adott műszaki területen érvényes szabványokban foglaltaknak más módon tesz eleget, illetve bizonyítja, hogy a szabványoknál szigorúbb követelményeknek is meg tud felelni. Így a rendelkezés nem törvényellenes, továbbá nem is sérti a jogállamiság követelményét, hiszen a minimális követelmények mindenki által való betartatásának szándékával - egyfajta minőségbiztosítási, fogyasztóvédelmi szerepet betöltve - a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot erősíti.

Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség elbírálása során vizsgálta a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog sérelmét. A testület megállapította, hogy ezen alkotmányi rendelkezés csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami intézményvédelmi kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. A szélső eseteken túl azonban ennek nincs alkotmányos mércéje. A lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen. Az Alkotmánybíróság az adott rendelet tekintetében ilyen szélsőséges körülményeket nem állapított meg, így álláspontja szerint az indítványozó által hiányolt szempontokkal való kiegészítés nem következik kényszerítőleg az Alkotmányból.

(a 841/B/2011. AB határozat teljes szövege)

Hat bíró különvéleményével, köztük a büntetőbíróból nemrég Alkotmánybíróvá avanzsált Szívós Máriának az egész határozatot elutasító véleményével.

a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 17. § (9) bekezdése, 96. § (1) bekezdése, 209. § (1) bekezdése, 532. § (1) bekezdése, 554/G. és 554/J. §-ai, 195. § (1)-(2) bekezdései, 554/C. §-a, az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény egésze, valamint annak 27. § (1) és (2) bekezdése

Négy fő indítványozó - a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki az alkotmányellenesség megállapítása mellett kezdeményezte több rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását is -, több országgyűlési képviselő, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, valamint egy negyedik indítványozó kérték a 2011. évi LXXXIX. törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvény számos szabálya alkotmányellenességének, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását.

I. A közjogi érvénytelenség és a rövid felkészülési idő

Az országgyűlési képviselő indítványozók szerint az Országgyűlés a 2011. évi LXXXIX. törvény Házszabállyal ellentétes elfogadása miatt olyan súlyú törvényalkotási hibát követett el, amely megalapozza a törvény egészének közjogi érvénytelenségét.

Az Alkotmánybíróság visszautasította az indítványt, mert az nem tartalmazott a megsemmisítésre vonatkozó határozott kérelmet. Ismételten deklaratívan rögzítette ugyanakkor, hogy alkotmányossági szempontból nem fogadható el az a törvénykezdeményezési gyakorlat, melynek során a jogalanyok széles körét érintő, átfogó törvényeket a jogszabály-előkészítés eljárási garanciáit megkerülve bizottsági vagy kormánypárti képviselői indítványa alapján fogadja el a parlament.

Két indítványban is kezdeményezték a módosító törvény hatályba léptető rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését a jogbiztonság sérelme [2. § (1)] miatt. Az indítványozók szerint ugyanis azzal, hogy a módosító törvény a kihirdetését követő napon lépett hatályba és rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendelte, nem tett eleget a felkészüléshez szükséges kellő idő követelményének.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a módosító törvény végrehajtására való felkészülésre - kényszerítő ok nélkül - lényegében egyáltalán nem állt rendelkezésre idő, ami súlyosan sérti a jogbiztonság alkotmányos követelményét. A módosító törvény azonban kizárólag módosító rendelkezéseket tartalmazott, amelyek beépültek a módosított jogszabályokba, ezáltal végrehajtottá váltak, egyben a jogalkotásról szóló törvény erejénél fogva hatályukat vesztették. A nem hatályos jogszabály tekintetében nincs helye utólagos és elvont normakontroll eljárásnak, ha annak egyedüli eljárásjogi következménye — az alkotmányellenesség megállapítása esetén is — a jogszabály hatályvesztésének kimondása lehetne. Ezért az AB az eljárást megszüntette.

II. A törvényes bíróhoz való jog sérelme

Az indítványozó szerint a Be. 17. § (9) bekezdése, amely az ún. kiemelt jelentőségű ügyek tekintetében lehetővé teszi, hogy a legfőbb ügyész válassza meg a vádemeléssel az illetékes bíróságot, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot [57. § (1) bekezdés], valamint az Európai Emberi Jogi Egyezmény ugyanezen alapjogot szabályozó 6. cikkelyét.

Az Alkotmánybíróság egyidejűleg végezte el a hagyományos alkotmányos kontrollt és a nemzetközi szerődésbe ütközés vizsgálatát. A testület a pártatlan elbírálás objektív és szubjektív érvényesülését vizsgálva a tisztességes eljárás egyik meghatározó elemeként a fegyverek egyenlőségét (a vád és a védelem számára biztosított egyenlő eljárási esélyt) vette alapul, amely megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. Megállapította, hogy egy, az általános illetékességi szabályok szerint eljáró bíróság helyett egy adott ügycsoport ügyeinek egy másik bíróság illetékességébe történő áthelyezése csak abban az esetben egyeztethető össze az Egyezménnyel, ha annak anyagi jogi és eljárásjogi szabályait, illetve előfeltételeit átlátható, előre rögzített, világos, objektív paraméterek felhasználásával rögzíti a törvényhozó, amely nem (vagy csak minimálisan) hagy teret a diszkrécionális jogkörnek, és ahol a tényleges döntés meghozatala a független, pártatlan bírósági rendszer saját intézményei révén történhet. Mivel a vizsgált rendelkezés ilyen elemeket nem tartalmaz, ezért az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, és mindenek előtt az ún. objektív tesztjének nem felel meg, és ezért nemzetközi jogba ütközik. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 17. § (9) bekezdése az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésébe, valamint az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésébe is ütközik, ezért azt megsemmisítette.

III. A tanú adatai zárt kezelésének feloldása

A Legfelsőbb Bíróság elnöke a Be. 96. § (1) bekezdése utolsó mondata alkotmányellenességének megállapítását a személyes adatok védelméhez való jog [59. § (1)] sérelme miatt kérte.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a rendelkezés a felhívott jog szükségtelen korlátozását valósítja meg, ezért azt megsemmisítette.

IV. A panasszal megtámadható döntések körének szűkítése

Az indítványozók a jogorvoslathoz való jog és a jogbiztonság sérelmét állítva támadták a Be. 195. § (1) és (2) bekezdését, amely szűkítette a nyomozás során panasszal támadható határozatok körét.

Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a hatályos szabályozás — bár egyértelműen szűkíti a nyomozás során hozott határozatokkal szemben benyújtható panaszok körét — változatlanul biztosítja, hogy akinek jogát, vagy jogos érdekét érdemben érinti a nyomozó hatóság határozata, intézkedése, vagy ennek elmulasztása, panasszal élhessen. Erre tekintettel az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében deklarált jogorvoslati jog sérelmét nem állapította meg. Hasonlóképpen nem találta megalapozottnak a normavilágosság követelményének megsértését, ugyanis az AB álláspontja szerint a a jogszabályi rendelkezés bizonytalansága a törvény alkalmazása során feloldható. Ezért a vonatkozó indítványokat az Ab elutasította.

V. A nyomozási bíró eljárása során köteles figyelembe venni a nyomozó hatóság és az ügyész nyomozással kapcsolatos sajátos szempontjait is

Az indítványozók szerint az eljárási funkciómegosztás elvét [Alkotmány 45. § (1) bekezdése, 51. § (2) bekezdése], a pártatlan bírósághoz való jogot és a fegyverek egyenlősége követelményét [Egyezmény 6. cikk (1) bekezdése, Alkotmány 57. § (1) bekezdése] sérti, hogy a Be. 209. § (1) bekezdése kiegészült a nyomozási bíró számára azzal a többlet kötelezettséggel, hogy „köteles figyelemmel lenni a nyomozó hatóság és az ügyész speciális, kizárólag a nyomozás során érvényesíthető nyomozástaktikai szempontjaira, így különösen arra, hogy a gyanúsított és a védő a nyomozás adatait, tényeit és bizonyítékait csak a nyomozásra irányadó szabályok alapján ismerhetik meg”.

Az Alkotmánybíróság - figyelemmel arra, hogy a nyomozási bíró (a kontinentális megközelítéssel összhangban) a nyomozás során felmerülő alapjogvédelmi feladatokért felelős -  megállapította, hogy a fenti módosítás érvényesülése azzal járna együtt, hogy újra kellene építeni a személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedések elrendelése, az előzetes letartóztatás vagy házi őrizet meghosszabbítása során felvetődő habeas corpus természetű eljárások struktúráját. Az Alkotmánybíróság rámutatott továbbá arra is, hogy ha a nyomozási bíró bizonyos anyagokba a védőt nem engedi betekinteni, az a habeas corpus eljárásokban más szempontból is sértheti az Egyezmény követelményeit.

Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 209. § (1) bekezdésének az a kiegészítése, amelynek értelmében a nyomozási bíró az ítélkezésen kívül a váddal (nyomozásssal) kapcsolatos feladatokat is ellát, sérti az eljárási funkciómegosztás alkotmányi elvét és a pártatlan bírósághoz való jogot, ezért az Alkotmánybíróság a támadott szöveget az Alkotmány 45. § (1) bekezdése és az 51. § (2) bekezdése, továbbá az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésének megsértése miatt megsemmisítette.

VI. A terhelt távollétében megtartott tárgyalások körének kiterjesztése

A Legfelsőbb Bíróság elnöke a tisztességes eljárás elvének [Egyezmény 6. cikk (1) bekezdés, Alkotmány 57. § (1) bekezdés] és a védelemhez való jognak [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés c) pont, Alkotmány 57. § (3) bekezdés] a sérelmét látja a Be. 532. § (1) bekezdésében, mely lehetővé teszi, hogy ha a terhelt külföldön ismert helyen tartózkodik, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg.

Az Alkotmánybíróság fenntartotta korábbi gyakorlatát, amely szerint a terhelt távollétében történő eljárás és határozathozatal lehetősége — mint jogintézmény — nem alkotmányellenes, de a szabályozásnak meg kell felelnie a büntetőjoggal szemben támasztott garanciális követelményeknek. Az Alkotmánybíróság szerint ilyen garanciális követelménynek tekinthető az, hogy a terhelt később el tudja érni, hogy egy bíróság ismét döntsön, miután meghallgatta a terheltet a vádnak úgy a ténybeli, mint a jogi megalapozottságáról.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy a Be. támadott rendelkezése csak abban az esetben egyeztethető össze az Egyezménnyel, ha a külföldön ismert helyen tartózkodó terhelt szökésben van, azaz tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, illetve, ha egyértelműen lemondott a tárgyaláson való részvételi jogáról, és ha a szökésben lévő terhelt ellen távollétében kimondott ítélettel szemben perújításnak van helye, elfogatása esetén. Mivel a hatályos szabályozás a kivételességet és átmenetiséget nem biztosítja, ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdése, valamint az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdése és a (3) bekezdés c) pontjának megsértése miatt a Be. 532. § (1) bekezdését megsemmisítette.

VII. A kiemelt ügyek soronkívülisége

Egy indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét látta a kiemelt ügyek soron kívüli elbírálásában.

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a kiemelt ügyek soron kívüliségét előíró szabály és a felhívott alkotmányos jog között nincsen alkotmányjogi szempontból értékelhető közvetlen összefüggés, ezért a vonatkozó indítványt elutasította.

VIII. A kiemelt ügyekben az őrizet legfeljebb 120 óra időtartamig tarthat, s az első 48 órában a terhelt nem konzultálhat a védőügyvédjével

Az indítványozók a tisztességes eljáráshoz való jog, a védelemhez való jog és a diszkriminációtilalom alapján támadták a Be. 554/G. §-át, amelynek értelmében "[a] kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Ezen intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye."

Az Alkotmánybíróság a fenti kérdéssel kapcsolatban hivatkozott az Európai Emberi Jogi Bíróságnak iránymutató döntésére. Mivel a Bíróság a százkét órás — bírói kontroll nélküli — fogvatartást még a terrorizmus elleni harc összefüggéseiben sem tudta elfogadni, ezért az AB úgy vélte, hogy nyilvánvalóan százhúsz órát sem fog elfogadni a terrorizmus, főleg még a terrorizmus veszélyességét el sem érő bűncselekmények esetén.

Az Alkotmánybíróság ebből kiindulva a Be. 554/G. § első mondatát illetően megállapította, hogy az nem tesz eleget sem az Egyezmény, sem a Bíróság gyakorlatából levont követelményeknek, sem az Alkotmány felhívott rendelkezéseinek. Egyrészt, mert a kirívóan hosszú ideig tartó őrizetbe vétel teljes mértékben az eljáró ügyész belátására van bízva, továbbá az elrendelésével szemben nincs semmilyen biztosíték, illetőleg garancia. Mindez az Alkotmánybíróság szerint aránytalanul korlátozza a személyes szabadsághoz való alapjogot. Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes rendelkezést megsemmisítette és erre tekintettel a további vizsgálatot az eddigi gyakorlatát követve.

Az indítványozók a védővel való kapcsolatfelvétel negyvennyolc órás — jogorvoslat lehetősége nélküli — megtiltását a védelemhez való [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés c) pont, Alkotmány 57. § (3) bekezdés], a tisztességes eljáráshoz fűződő [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés b) pont] és a jogorvoslathoz való [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] jogok sérelme miatt kifogásolták.

Az Alkotmánybíróság fenntartotta elvi álláspontját, hogy a védelemhez való alkotmányos alapjog elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy saját eljárási jogosítványaiban és a védő igénybevételéhez való jogban, másrészt a védő jogállásában realizálódik. Az indítvánnyal támadott szöveg tekintetében az Alkotmánybíróság — a Bíróság joggyakorlatára figyelemmel — nem tudta kimondani, hogy a Be. 554/G. § második mondata már eleve, végrehajtásától függetlenül, minden körülmény között sérelmét jelenti a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségnek. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a Be. 554/G. § második és harmadik mondatát az Alkotmány 57. § (3) és (5) bekezdésének megsértése miatt megsemmisítette.

A Be. 554/J. § második mondata értelmében: „Ha a kihallgatásra az őrizet első negyvennyolc óráján belül kerül sor, a védő a kihallgatáson akkor is részt vehet, ha az ügyész az 554/G. § alapján a terhelt és a védő érintkezését megtiltotta.” Szoros tárgyi összefüggés okán az Alkotmánybíróság akkor semmisít meg indítvánnyal egyébként szövegszerűen nem támadott rendelkezéseket, ha azok például a megsemmisítés folytán alkalmazhatatlanokká válnak vagy a rendelkezés „visszautal” az alkotmányellenesség miatt megsemmisített rendelkezésre. Az Alkotmánybíróság ezért eddigi gyakorlatát követve a megsemmisített Be. 554/G. §-ára visszautaló Be. 554/J. § második mondatát is megsemmisítette.

IX. Kiemelt ügyekben a gyanúsított gyorsított (72 órán belüli) kihallgatásának kötelezettsége

A Legfelsőbb Bíróság elnöke az Egyezmény [5. cikk (2) bekezdés] által előírt haladéktalan tájékoztatás követelményének megsértését látja a Be. 554/J. § első mondatában, miszerint a kiemelt jelentőségű ügyben fogva lévő gyanúsítottat hetvenkét órán belül kell kihallgatni, hiszen a „Be. 179. § (2) bekezdése a kihallgatás időpontjához köti a gyanúsítás lényegének közlését”.

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezen rendelkezések biztosítják, hogy a gyanúsított az őrizetbe vételekor az Egyezmény 5. cikk (2) bekezdésében foglalt kellő tájékoztatást megkapja, ezért a Be. 554/J. § első mondata nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt elutasította. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megjegyzi, hogy a büntetőeljárásban betöltött szerepe miatt ennek a kiemelkedő jelentőséggel bíró garanciális szabálynak — az Egyezménnyel való összhang követelményére tekintettel is — a jelenleginél magasabb, törvényi szintű szabályozása volna kívánatos.

PÁRHUZAMOS INDOKOLÁSOK

Balogh Elemér a törvényes bíróhoz való jog elvonását azért látja megállapíthatónak a legfőbb ügyész illetékességet meghatározó jogkörében, mivel álláspontja szerint - az alkotmányos törekvések ellenére is - az ügyészség nem tekinthető egyértelműen az igazságszolgáltatás - a bíróságokkal azonos szinten értékelhető - független résztvevőjének. A szabályozás ugyanis nem teremtette meg annak garanciáit, hogy az ügyészség, a bírósághoz hasonlóan valóban független igazságszolgáltatási szervként járjon el. Az ügyészi rendszer működése felett a nyilvánosság kontrollja nem érvényesülhet, az ügyészi függetlenség nem biztosított. Ez azt jelenti, hogy miközben a legfőbb ügyész státuszát érintő szabályokat a független igazságügyi szerv élén álló tisztségviselőkhöz igazították, az ügyészség a legfőbb ügyész utasítási és felügyeleti joga alapján működő szervezet maradt, amely továbbra is elsősorban a végrehajtó hatalom büntetőpolitikájának a megvalósítója. Ebben a jogi környezetben az a szabály, amely a közvádló szerv vezetőjének jogot biztosít arra, hogy konkrét ügyeket vonjon el az eljárási szabályok alapján illetékes bíróságtól, sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből következő törvényes bíróhoz való jogot. A Be. 17. § (9) bekezdése megalkotásának a célja egyes bíróságok túlterheltségének csökkentése, az ügyek ésszerű időn belül történő elbírálásának biztosítása volt. Ennek az egyébként legitim célnak az elérésére azonban a jogalkotó rendelkezésére állnak az alkotmányos jogokat nem csorbító eszközök is. Ilyen például az a Be. 20/A. §-ában foglalt szabály, amely az egyenlőbb ügyteherelosztás és a büntetőeljárások ésszerű időn belüli befejezése érdekében a Legfelsőbb Bíróság számára biztosítja a bírókijelölés jogát, ahogyan tette ezt már a bűnvádi perrendtartás is.

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozott Holló András és Lenkovics Barnabás is.

Bragyova András párhuzamos indokolásában egyrészt kiemeli, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény álláspontja szerint tartalmi alkotmányjogi kérdésekben (az elsőfokú alkotmányellenesség kérdésében) nem köti az Alkotmánybíróságot. Ebből következik, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését és érvelését nem alapíthatja a Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatára; ez utóbbi fontos inspiráció az Alkotmány értelmezésében, de a Bíróság gyakorlata nem kötelező az Alkotmánybíróságra és nincs olyan döntés-meghatározó ereje, mint saját precedenseinek és alkotmányjogi érvkészletének. A párhuzamos indokolás ezen pontjához Dienes-Oehm Egon is csatlakozott.

A másik kérdés, amelyben eltérően közelítette meg a rendelkezés alkotmányellenességét, az a legfőbb ügyész bírósági illetékességet meghatározó jogköre a kiemelt ügyekben. Álláspontja szerint a törvényes bíróhoz való jog alapja, hogy a bírák is egyenlők: minden bíró, akire a törvény döntési kötelezettséget ró, egyenlően képes a jogvita eldöntésére. A törvényes bíró alkotmányos elve szerint tehát bíró és ügy egymáshoz rendelése csak előre meghatározott általános szabályok alkalmazásával történhet: így sem a bíró, sem a vádló, sem a vádlott, sem a peres fél nem befolyásolhatja a perbíróság létrejöttét. Kapcsolatuk így eleve — a bíráskodás modern eszméje szerint — személytelen és objektív. E követelménynek nem felel meg az a szabály, amely illetékességi okká teszi a Legfőbb Ügyész döntésén alapuló vádemelést, mivel szükségképpen hiányzik az illetékes bíróság kiválasztását előre meghatározó általános szabály.

KÜLÖNVÉLEMÉNYEK

Lévay Miklós nem értett egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság nem ítélte alkotmányellenesnek a panaszjogot korlátozó rendelkezéseket. Álláspontja szerint ugyanis a Be. szabályozásának áttekintése és elemzése eredményeképp megállapítható, hogy a módosítás — a Be. változatlanul hagyott és nem vitatott 196. § (3) bekezdésében kizárt eseteken túlmenően — olyan érdemi határozatok ügyészi, illetve felettes ügyészi felülvizsgálatának kötelezettségét szünteti meg, amelyeknél a jogorvoslathoz való alapjog lényege, a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége a tisztességes eljárás részelemeit képező eljárási jogok alkotmányos védelmét biztosítja. Ezért az Alkotmánybíróságnak a Be. 195. § (1) és (2) bekezdését, a rendelékezések alkotmányellenessége miatt meg kellett volna semmisítenie. E megsemmisítés időpontját pro futuro úgy kellett volna megállapítani, hogy a törvényalkotónak legyen ideje az eljárás gyorsítása mellett az alkotmányossági szempontok érvényesítésére is akkor, amikor a nyomozás során széles körben biztosított panasz lehetőségét szűkíteni kívánja.

A különvéleményhez csatlakozott Holló András és Kiss László is.

Szívós Mária a határozat egyetlen, a támadott törvény alkotmányellenességét megállapító pontjával sem értett egyet. Álláspontja szerint a büntetőeljárásról szóló törvény  módosított rendelkezései alkotmányosságának vizsgálata során az eljárási kódex új szakaszainak szakjogi igényű, a törvény egyéb rendelkezéseivel történő összehasonlító és az új szabályozásnak az eljárás egészére, illetőleg az eljárás egyes szereplőinek perbeli helyzetére gyakorolt tényleges hatását is feltáró elemzés nem mellőzhető.

Így az ügyészi szervezet függetlenségére hivatkozva nem tartotta a tisztességes eljárást sértőnek a legfőbb ügyész kiemelt ügyekben történő bírósági illetékesség meghatározással összefüggő jogossítványait. Szintén alkotmányosnak tartotta az állami büntetőhatalom hatékony gyakorlása biztosítása érdekében a tanú adatainak zárt kezelését feloldó rendelkezéseket.

Vélemény szerint nem alkotmányellenes és nem ütközik nemzetközi szerződésbe a nyomozási bíró feladatait kiegészítő szabály sem. Álláspontja szerint e körben nincs másról szó, minthogy a törvény a bizonyítékok nyomozati szakban történő megismerésére vonatkozó kógens szabályokat a nyomozási bíró eljárására is kiterjeszti, hiszen a nyomozási bíró is a nyomozati szak „szereplője”, az eljárás eredményességét ő sem veszélyeztetheti azáltal, hogy eljárása során lehetővé teszi a nyomozás kezdeti szakaszán valamely kulcsfontosságú bizonyíték terhelt általi megismerését.

A terhelt távollétében lefolytatott eljárás lehetőségének kiterjesztésével kapcsolatban jelzi, hogy ennek az „eljárásgyorsító” intézménynek az alkalmazása abban az esetben tekinthető az Alkotmánnyal összhangban állónak, ha alappal lehet következtetni arra, hogy a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartására és utóbb lehetőség nyílik a „rendes” eljárási szabályok szerinti tárgyalásra (kivételesség, átmenetiség). A fenti kritériumokra a határozat is helyesen utal, álláspontja szerint azonban a megsemmisített rendelkezés azoknak maradéktalanul megfelel.

A kiemelt ügyekben az őrizetbe vétel meghosszabbításával és a védővel való konzultáció korlátozásával kapcsolatos szabályokkal összefüggésben kiemeli, hogy azok egyrészről a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések kezdeményezésére irányuló megalapozott ügyészi döntést segíti elő, növelve a felkészülési időt. Másrészről a nyomozó hatóság számára biztosít – a korábbi szabályozáshoz képest – 48 órával hosszabb időt arra, hogy az igen bonyolult, nehezen átlátható ügyre vonatkozó bizonyítékokat (a nyomozás kezdeti szakaszához képest) a szükséges mértékben beszerezze és elemezze. Mindezek alapján álláspontja szerint az Alkotmányban megfogalmazott, „a lehető legrövidebb időn belüli szabadon bocsátás, illetőleg bíróság elé állítás” követelményét a megsemmisített rendelkezések nem sértik, valamint a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3)] a megsemmisített szabály eredményeképpen nem sérült olyan mértékben, amely az alkotmányellenesség megállapítását indokolná. A nyomozás első 48 órája ugyanis a bizonyítékok beszerzése, a helyszín biztosítása, a bűntársak elmenekülésének megakadályozása és azok kézre kerítése, stb. érdekében kiemelkedően fontos, és az eljárás sikerét döntően meghatározza. Ezen célhoz képest az, az egyébként kétségtelen tény, hogy az őrizetes 48 óráig nem beszélgethet az ügyvéddel, álláspontja szerint nem döntő, sőt elhanyagolható.

A különvéleményhez jelentős részben csatlakozott Dienes-Oehm Egon és Pokol Béla alkotmánybíró.

(a 1149/C/2011. AB határozat teljes szövege)

a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 2. § (1) bekezdése, 5. § (1) bekezdése 6. §-a, 14-20. §-a,a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 41. § (4) bekezdése, 46. §-a, 139-143. §-a, 155. §-a, 175. §-a

I. Közjogi érvénytelenség

Az indítványozó szerint az Mttv. egynapos felkészülési ideje olyan rövid volt, hogy sértette a jogbiztonság alkotmányos elvét [2. § (1)].
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint számos kérdésben, ahol a törvény a korábbi kötelezettségekhez viszonyítottan kedvezőtlen szabályozást hozott a címzettekre, méltányosan határozta meg az új rendelkezések alkalmazhatóságát. A szankcionálhatóságra 6 hónapos türelmi időt, egyes adatszolgáltatási kötelezettségekre 12 hónapos határidőt adott. Másrészt az Mttv. szabályai a piaci szereplők gazdasági-kereskedelmi mozgásterét több helyen is jelentősen bővítik. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy formálisan a kellő felkészülési idő alkotmányos követelménye nem teljesült, de mérlegelve, hogy alkalmanként a jogalkotó méltányos határidőt adott, a jogállamiság sérelmét nem állapította meg.

Az indítványozó szerint amiatt, hogy a médiaszabályozás új rendje képviselői önálló indítványként került benyújtásra az Országgyűlésbe, annak elmaradt a megfelelő előkészítése és társadalmi vitája, és ezért a törvény közjogilag érvénytelen [2. § (1)].
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt.  Álláspontja szerint az országgyűlési képviselő törvényjavaslat benyújtási jogosultsága az Alkotmányban biztosított jogkör, ahol az előzetes egyeztetések lehetősége korlátozott: az egyeztetés törvényi kötelezettségének, avagy a társadalmi vita megszervezésének elmaradása politikai felelősséget keletkeztet a jogalkotó oldalán, de nem eredményezi a törvény közjogi érvénytelenségét.

Az indítványozó szerint a számos elfogadott zárószavazás előtti módosító indítvány miatt az országgyűlési képviselők érdemi vita nélkül határoztak, és ez közjogi érvénytelenséget okoz.
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt.  Álláspontja szerint az egyik ilyen módosító indítvány által megállapított rendelkezés beépült egy módosított törvénybe, így hatályon kívül helyezésre került, hatálytalan jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát pedig az Alkotmánybíróság nem vizsgálja (a határozat egyebekben mellőzi az elutasítás indokolását).

II. A különböző sajtótermékek egységes szabályozása

Az indítványozó szerint a nyomtatott sajtó és a világhálón elérhető sajtótermékek tekintetében az Smtv. 14-20. §-a sérti a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát [61. §].
Az Alkotmánybíróság a különböző sajtótermékekre irányadó új szabályozás alkotmányosságának megítéléséhez áttekintette a különböző sajtótermékek sajátosságait, és az Alkotmánynak a véleménynyilvánítási szabadságot kimondó rendelkezésének megváltozását. Eszerint az alkotmánymódosító hatalom a sajtószabadság korábban értelmezett tartalmát nem érintette, sőt az Alkotmány szintjén is rögzítette a véleménynyilvánítás szabadságának kettős (a tájékozódáshoz való joggal kiegészült) alkotmányos jelentését. Ez alapján az Alkotmánybíróság továbbra is alkotmányosan indokoltnak és indokolhatónak tartja a médiafogyasztókra legerőteljesebb hatást nyújtó és szűkös frekvencián működő audiovizuális médiaszolgáltatók erőteljesebb állami kontrollját. Az internetes sajtótermékek és a nyomtatott sajtótermékek tekintetében nagyobb a fogyasztói interaktivitás és nincs, illetve kisebb a közlési csatorna szűkössége, ezért a korlátozás nehezebben igazolható.

a) Arányos korlátozások
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének tiszteletben tartása (Smtv. 16. § első fordulat), valamint a gyűlöletkeltő médiatartalom közlésének tilalma (Smtv. 17. § (1)) olyan korlátozások, amelyek a különböző médiumok hatásmechanizmusától függetlenül alkotmányosan indokolhatóak. Fogalmilag kizárt ugyanis a demokratikus közvélemény kiépítésének, fenntartásának eszközeként az olyan médiatartalom, amely tagadja a demokrácia intézményes, alapvető jogokhoz kapcsolódó alapértékeit.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kiskorúak különleges védelme mind az Alkotmányban, mind a nemzetközi közösségben olyan “erkölcsi parancs”, amelynek a sajtószabadság korlátozása árán is érvényesülnie kell, ezért az ezt előíró rendelkezés (Smtv. 19. §) a nyomtatott és internetes sajtótermékek esetében sem aránytalan korlátozás.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kereskedelmi közlemények különböző médiaszolgáltatók tekintetében azonos szabályozása elsődlegesen a reklámozók kereskedelmi szóláshoz való jogát érinti, és csak áttételesen korlátozza a reklám közzétevőjeként fellépő médiumok sajtószabadságát, ezért a médiumok közötti különbségtétel ebben a tekintetben irreleváns. Az elfogadott alkotmányos célok érdekében a korlátozás ezért arányosnak minősíthető.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek öncélú és sérelmes bemutatásának tilalma (Smtv. 14. § (2)) azért minősül valamennyi médium esetében arányos korlátozásnak, mert az emberi jogok megsértésének olyan eseteit fedi le, amelyek súlyosan veszélyeztethetik az emberi méltóság intézménye tartalmának érvényesülését. 

b) Aránytalan korlátozások
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az emberi méltóságot (Smtv. 14. § (1)) és az emberi jogokat (16. § második fordulat) sértő közlések tilalma a korábbiakhoz képest kiszélesíti a médiahatóság beavatkozási lehetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az audiovizuális média esetében szükséges és arányos korlátozás az effajta sajátos, nem az egyéni jogvédelmet, hanem az emberi méltóságban és az emberi jogokban meglévő értékeket védő hatósági fellépés; a hatásában ezektől eltérő nyomtatott és elektronikus sajtótermékek esetében azonban ez a fellépés aránytalannak minősül: a szükségesség fennáll, de a védelmet a személyes jogérvényesítést lehetővé tevő szabályok kellő mértékben biztosítják. 
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a nyilvánosságra szánt közlés jogosultjának a közléssel kapcsolatos jogai, valamint a magánélet védelme — olyan helyzetekben jogosítják a hatóságot a nyomtatott és az internetes sajtótermék tartalmának vizsgálatára, amelyekben az egyedileg azonosítható személy áll szemben a sajtótermék kiadójával, és amely viszonyban a személynek jól körülhatárolható és érvényesíthető alanyi jogai vannak, ezért a kiegészítő hatósági eljárás alkotmányosan nem indokolható, az a sajtószabadság aránytalan korlátozása.

Az Alkotmánybíróság - lehetőséget adva a jogalkotónak az alkotmányos tartalomkontroll megteremtésére - 2012. május 31-i hatállyal megsemmisítette az aránytalan korlátozásokra tekintettel az Smtv. “és kiadott sajtótermékre” fordulatát.

III. A sajtótermékek nyilvántartásba vétele

Az indítványozó szerint a nyomtatott és az internetes újságok, valamint a hírportálok esetében a deklaratív regisztráció is a sajtószabadság legitim alapot nélkülöző korlátozása, de a szabályozás valójában engedélyhez köti a lapalapítást.
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint a sajtótermék kiadását nem akadályozva, a hatóság csak utólag folytatott hatósági eljárása keretében, és kizárólag formai, illetve a piaci szereplőket védő ok alapján juthat arra a következtetésre, hogy a nyilvántartásba  vételnek nem álltak fenn a feltételei, és ezért a nyilvántartásba vételt vissza kell vonni. A nyilvántartás nem áll összefüggésben a tartalomszabályozással, nem nehezíti és kiváltképpen nem gátolja a sajtótermék kiadását. Ezzel szemben egyértelművé teszi a sajtótermék kiadójának, alapítójának kilétét, a sajtótermékért felelős személyt, megkönnyítve a sajtópiaci szereplők egymás közötti, valamint a sajtótermék és magánszemélyek közötti jogviták rendezését; így a sajtószabadság szükséges és arányos korlátozásának minősül.

IV. Forrásvédelem

Az indítványozó szerint az újságírói forrásvédelem szabályozása (Smtv. 6. §) sérti a véleménynyilvánítás szabadságát], mert nem biztosít kellő védelmet a források felfedésére kötelezés ellen.
Az Alkotmánybíróság részben helyt adott az indítványnak. Az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát alapul véve megállapította, hogy forrásvédelem címén nem az információ vagy az információt átadó személy tarthat számot védelemre, hanem az információt átadó személy és az újságíró között fennálló bizalmi viszony. Nem élvez tehát forrásvédelem címén büntetőjogi felelőtlenséget a bűncselekményt elkövető újságíró, avagy forrása, de önmagában a közérdekre hivatkozás sem elegendő e bizalmi viszony áttörésére. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Smtv. forrásvédelme csupán deklaratív mindaddig, amíg a nyomozó hatóság által állított közérdek — fennállásának és súlyának előzetes felülvizsgálata nélkül — elegendő ahhoz, hogy az újságíró forrásának kilétét, a forrás  kilétének azonosítására alkalmas, birtokában lévő dokumentumokat kiadja a hatóság számára.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
a) a minősített adat védelmének generálisan kimondott elsődlegessége (Smtv. 6. § (1)) a sajtószabadsággal szemben, az adott ügy körülményeit mérlegelő előzetes bírói felülvizsgálat hiányában a sajtószabadság aránytalan korlátozása;
b) az információ közzétételéhez fűződő közérdek bizonyítási kötelezettségének a médiatartalom-szolgáltatóra való terhelése (Smtv. 6. § (2) második fordulat) a sajtószabadság szükségtelen korlátozása;
c) a felfedési kötelezettség (Smtv. 6. § (3)) kivételességéhez érdemi garanciák nem társulnak, de a jogrendszer egészéből is hiányoznak a forrásvédelemmel kapcsolatos eljárási garanciák.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megsemmisítette az Smtv. 6. § (2) második fordulatát, és megállapította, hogy a sajtószabadság aránytalan korlátozására tekintettel mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet keletkezett azzal, hogy mind a jogrendben, mind a Mttv. 155. §-át tekintve a a szabályozás generális kötelezettségként, és nem a kivételesen indokolt esetekre, illetve egyéb módon meg nem szerezhető adatokra korlátozva, valamint független bírói felülvizsgálat nélkül írják elő a források feltárását bármely minősített adat illetéktelen átadása és nyilvánosságra hozatala esetén; e mellett önmagában a nemzetbiztonságra, a bűnfeltárásra, valamint a bűnmegelőzésre hivatkozással teszik lehetővé a nyomozó hatóság információforrásokhoz való hozzájutását.

V. A médiahatóság adatmegismerése

Az indítványozó szerint a személyes adatok védelmét [(59. § (1)] sérti, hogy az Mttv. 155. §-a a Hatóság adatmegismerési és adatkezelési jogát, a személyes adatokra célhozkötöttség és időbeli korlátozás nélkül biztosítja.
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint a 155. § szerinti adatszolgáltatás kötelezettség nem kifejezetten személyes adatok kiszolgáltatására vonatkozik. Elkerülhetetlen, hogy a Hatóság a hatósági eljárás során személyes adatok birtokába jusson, azok kezelésére azonban a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályai szerint joga van. Értelemszerűen nem kezelheti a médiatartalom-szolgáltatók képviselőinek, alkalmazottainak magánéletére vonatkozó, szenzibilisnek tekinthető személyes adatait, az ilyen gyakorlat jogellenes, orvoslására azonban hatósági, bírósági és nem alkotmánybírósági út áll rendelkezésre.

Az indítványozó szerint a sajtószabadságot sérti, hogy az Mttv. 155. §-a a Hatóság adatmegismerési és adatkezelési jogát az üzleti titkokra kiterjedően, eljáráshoz kötöttség és időbeli korlátozás nélkül biztosítja.
Az Alkotmánybíróság részben helyt adott az indítványnak. Álláspontja szerint az ügyvédi titok megőrizhetősége tekintetében az Alkotmány jogorvoslathoz való jogot rögzítő 57. § (5) bekezdésébe ütköző mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idéz elő, hogy a Hatóság az ügyfelet az ügyvédjével, jogi képviselőjével folytatott bizalmas kommunikációt tartalmazó irat, dokumentum szolgáltatására is kötelezheti. A többi adat tekintetében azonban a sajtószabadság jogával összefüggésben sincs olyan specifikus, alkotmányos érdek, amely a gazdasági szereplők egymás közötti viszonyait érintő üzleti titok Hatóság előli elzárását indokolhatná, a Hatóság - a nyilvánosságra kerülés elleni - garanciákkal biztosított megismerési jogát korlátozhatná.

Az indítványozó szerint a személyes adatok védelmét és a sajtószabadságot sérti, hogy az Mttv. 175. §-a konkrét indok nélküli, készletre történő adatszolgáltatási kötelezettséget ír elő.

Az Alkotmánybíróság helyt adott az indítványnak. Álláspontja szerint az Mttv. 175. §-a alapján szolgáltatott adatokat a Hatóság egyéb hatósági eljárásai során is megszerezheti, ezért nem állapítható meg olyan alkotmányosan elfogadható cél, érdek, amely igazolhatná az állami közhatalom folyamatos jelenlétét. Az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezést a határozatának kihirdetését követő naptól megsemmisítette.

VI. Média- és Hírközlési Biztos

Az indítványozó szerint a Média- és Hírközlési Biztos jogintézménye szükségtelenül korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát.
Az Alkotmánybíróság helyt adott az indítványnak. Megállapította, hogy a Biztos hatásköre alapján akár a szerkesztői szabadság körébe tartozó kérdéseket is vizsgálhat; az eljárását lezáró aktusok pedig a médiaszolgáltatókra jelentős hatással lehetnek. Erre tekintettel a Biztos fellépése a sajtó tevékenységébe való jelentős állami beavatkozásnak minősül. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a médiaszolgáltatásokra vonatkozó jogszabályi kötelezettségek — köztük a közönség, a fogyasztók törvényben meghatározott jogainak és érdekeinek — érvényre juttatása érdekében különböző hatóságok által indítható hatósági eljárások mellett nincs alkotmányos indoka annak, hogy a Biztos a médiaszolgáltatókkal és a sajtóterméket kiadókkal szemben, pontosabban meg nem határozott „méltányolandó érdekek” sérelme vagy annak veszélye esetén külön fellépjen, ezért a médiaszolgáltatók és a sajtóterméket kiadók vonatkozásában, különösen a szerkesztői szabadságot érintő körben szükségtelenül, tehát alkotmányellenesen korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát.

Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság - lehetőséget adva a jogalkotónak az alkotmányos újraszabályozásra - 2012. május 31-i hatállyal megsemmisítette a 139-143. §-okat.

Különvélemények

1. Pokol Béla nem ért egyet az Smtv. 2. § (1) bekezdésében “a kiadott sajtótermékre” fordulat megsemmisítésével. Álláspontja szerint a nyomtatott és internetes sajtó feletti tartalmi kontroll megsemmisítésének alapjául szolgáló elhatárolást a 90-es évek óta bekövetkezett technikai fejlődés indokolatlanná tette. Álláspontja szerint továbbá az egyedi bírósági döntések felülvizsgálata miatt az Alaptörvény hatálybalépésével az Alkotmánybíróság lesz köteles épp azokat a normatív mércéket lefektetni, amelyeket most a törvényalkotótól hiányolt.

Pokol Béla és a hozzá csatlakozó Lenkovics Barnabás nem ért egyet a Mttv. 175. §-ának megsemmisítésével. Álláspontja szerint nem az állam, hanem a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti uralma jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus nyilvánosságra, és azért van szükség a folyamatos adatszolgáltatásra, hogy az állam kiszűrhesse a globálisan szervezett médiahatalmaknak a politikai befolyást célzó törekvéseit, az emberi méltóságot, a magánszférát, az erkölcsi rendet, a kiskorúak fejlődését, stb. sértő műsorait.

2. Balsai István nem ért egyet az Smtv. 2. § (1) bekezdésében “a kiadott sajtótermékre” fordulat megsemmisítésével. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróság túlterjeszkedett a hatáskörén, amikor megállapította ugyan, hogy a nyomtatott és internetes sajtótermékek állami szabályozottságához is fűződik társadalmi igény, de a konkrét szabályozási megoldást alkotmányellenesnek minősítette. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróság a törvény tárgyi hatályának részbeni megsemmisítéséről rendelkező döntésének eredményeképpen a  határozatban alkotmányos rendelkezéseknek elfogadott szabályokat is megsemmisített, anélkül, hogy ezt alkotmányossági követelmény alátámasztotta volna.

(A 1746/B/2010. AB határozat teljes szövege)

a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény, különösen annak 11. § (1) bekezdése, 14. §-a, 15. § (1) bekezdés a) és c) pontja, 16. § (1) és (4) bekezdése, 17. §-a,  31. §-a, 33. §-a, 36. §-a és melléklete

Az indítványozók részben a törvény egészének alkotmányellenességét állították – formai alkotmánysértés és a kellő felkészülési idő hiánya miatt – a jogállamiság követelménye, a demokratikus hatalomgyakorlás [2. § (1)], a törvényalkotás alkotmányos szabályai és az országgyűlési képviselők alkotmányos feladata [20. § (2)], az egyházakkal való érdemi egyeztetés hiánya miatt a Kormánynak a társadalmi szervezetekkel szemben fennálló egyeztetési kötelezettsége sérelme, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezményét sértő tartalom miatt a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát kimondó alkotmányos rendelkezés megsértése miatt [7. § (1)].  A törvény rendelkezései közül tartalmi okból támadták az egyházi státuszról szóló kétharmados egyedi döntést biztosító törvényi szabályokat a jogállamiság, a lelkiismereti- és vallásszabadság [60. § (1)], az állam és egyház elválasztásának követelménye [60. § (3)], a jogorvoslathoz való jog [57. § (5)] és a jogegyenlőség követelményének [70/A. §] sérelme miatt. Szintén a lelkiismereti- és vallásszabadság és a jogállamiság részét képező jogbiztonság sérelmére alapozták a már működő egyházak e minőségének, illetve költségvetési támogatási jogosultságaik megszüntetését, valamint az egyházi jogállás megszerzésére vonatkozó tartalmi szabályokat támadó indítványokat.

Az Alkotmánybíróság érdemben a törvény elfogadásával összefüggő eljárási alkotmánysértés megállapítását kérő, a törvényjavaslat zárószavazás előtti módosító indítványokkal történt érdemi átírásával összefüggő indítványokat bírálta el.

a) A testület elvi éllel mondta ki az egyes parlamenti vitaszakaszokra vonatkozó szabályokat áttekintve, hogy zárószavazás előtti módosítók korlátaira vonatkozó házszabályi szabályok a jogállamiság, a demokratikus hatalomgyakorlás és az országgyűlési képviselők tevékenységét a közérdekhez kötő alkotmányi rendelkezéssel összefüggő garanciát képeznek. Ezek hiánya az Alkotmánybíróság szerint a törvényhozási eljárás ezt megelőző szakaszainak részét képező, a megfontolt és minőségi  törvényalkotást szolgáló biztosítékainak kiüresedését eredményezheti, így e szabályok figyelmen kívül hagyása kiválthat az elfogadott törvény közjogi érvénytelenségének megállapítását megalapozó eljárási hibát. A testület szerint alkotmányos követelmény, hogy a képviselők az Országgyűlésben és a közvélemény részéről felmerült véleményekre és érvekre tekintettel, saját mérlegelésük és szabad belátásuk szerint tudjanak dönteni. Ebben a körben az Alkotmánybíróságnak a feladata, hogy a közügyek érdemi megvitatásának és a megfontolt képviselői mérlegelésnek keretet adó, a jogalkotás ésszerű rendjét biztosító alapvető szabályok betartását kikényszerítse.

b) Az Alkotmánybíróság a konkrét törvény kapcsán megvizsgálta a zárószavazás előtti módosító indítvány benyújthatóságára vonatkozó házszabályi rendelkezéseknek való megfelelést. Ennek eredményeképpen azt állapította meg, hogy az egységes javaslat tekintetében az inkoherencia módosító javaslatot benyújtó Alkotmányügyi bizottság ülésén elhangzott érvek alapján nem állt fenn, a zárószavazás előtti módosító javaslatok ennek ellenére a törvényjavaslat koncepcionális módosítására vezettek, sőt – az egyházi minőségüket elvesztő szervezetek sorsa tekintetében jogbizonytalanságot okozva – kifejezetten alkotmányellenes elemet is tartalmaztak.

Az Alkotmánybíróság ezért a törvény egészéről mondta ki, hogy az közjogi érvénytelenség miatt alkotmányellenes, így azt döntésének közzétételével egyidejűleg megsemmisítette. Az elfogadott törvény, illetve annak egyes rendelkezéseinek tartalmi alkotmányosságáról erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem foglalt állást.

Bragyova András és Holló András párhuzamos indokolásai a Házszabály érintett rendelkezéseinek megsértéséből a többségi döntéshez képest – a parlamenti kisebbségi jogok, illetve a képviselői beszédjog sérelme miatt – más alkotmányi rendelkezések megsértését is levezették.

A különvéleményt csatoló, illetve ahhoz csatlakozó öt alkotmánybíró a törvényalkotási eljárást nem tartotta alkotmányellenesnek, így az indítványok tartalmi vizsgálatát tartotta volna szükségesnek.

Dienes-Oehm Egon a döntéssel azért nem ért egyet, mert – az Országgyűlés évtizedes gyakorlatára is tekintettel – nem látja megállapíthatónak a zárószavazás előtti módosítók házszabály- és alkotmányellenességét. Az egységes javaslaton belüli ellentmondást a törvényben nevesített 45 egyház és a később normatív szabályok szerint regisztrált további egyházak kettősségében véli megtalálni, a módosítók által eszközölt változásokat pedig összességében nem tekinti súlyos eljárási szabálytalanságot megalapozónak: ezen belül az elismert egyházak számának csökkenését csak mennyiségi kérdésnek tekinti.

Paczolay Péter elnök különvéleményében – Szalay Péter és Szívós Mária csatlakozása mellett – nem értett egyet azzal, hogy önmagában a Házszabály egy rendelkezésének sérelme tételes alkotmánysértés hiányában is megalapozhatná a formai okból történő megsemmisítést.

Pokol Béla különvéleménye szerint a többségi határozat elvi alap nélkül tér el attól az eddigi alkotmánybírósági gyakorlattól, amely a képviselőcsoportok közötti házszabály-értelmezési viták eldöntésétől tartózkodott. A döntés álláspontja szerint ez indokolatlan beavatkozást jelent a törvényhozás során keletkező különböző politikai és szakmai egyezetések sorozatába, melyek mindig az egyes társadalmi csoportok érdeksérelmeit és politikai küzdelmeit takarják; ehelyett ilyen esetekben az ügy eldöntését a törvényhozás belső mechanizmusaira, illetve végső soron a választók döntésére kellene hagyni. A házszabály-ellenességet – hivatkozva a zárómódosítók évtizedes gyakorlatára – annak ellenére sem tartja az alkotmányellenességet megalapozónak, hogy az a konkrét ügyben szerinte feltehetően kimagaslónak minősíthető.

(az 1279/B/2011. AB határozat teljes szövege)

a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény 17. § (3) bekezdése, 18. §-a és 67. §-a 

az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 6. §-a

a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszközellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény 35. § (2) bekezdése

a választási eljárásról  szóló 1997. évi C. törvény (Ve.) 20/E. § (5)-(6) bekezdése
a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (Nektv.) 1. § (2) bekezdése

A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 32. § (1), (4) és (5) bekezdései

Az indítványozók a gyógyszer, illetve a gyógyászati segédeszköz támogatással történő rendelésére jogosító szerződés megkötésére vonatkozó törvényi feltételeket támadták. Indítványuk szerint a szabályozás alapján az az orvos, aki gyógyszer vagy gyógyászati segédeszköz ismertető tevékenység végzésére irányuló jogviszonyban áll, illetve gyógyszer vagy gyógyászati segédeszköz gyártó, forgalmazó, nagykereskedő felett jelentős befolyást biztosító tulajdoni hányaddal rendelkezik, kizárólag olyan gyógyszerek rendelésére jogosult, amelyek alkalmazására a beteg életveszélyes vagy kritikus állapota miatt azonnali szükség van. Ez álláspontjuk szerint önkényesen megkülönbözteti őket az orvosok homogén csoportján belül, teljes mértékben ellehetetlenítve a magánpraxist folytatók esetében az orvosi tevékenység szerves részét képező receptfelírási jogosultságot. Az indítvány kifogásolta továbbá a jogbiztonság szempontjából a szabályozás utaló jellegű jogszabályi megoldásait is.

Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. A testület megállapította, hogy az általános összeférhetetlenségi szabályok alesetét képező támadott rendelkezések esetében a homogén csoportot nem az orvosok, hanem az egészségügyi dolgozók jelentik. Az összeférhetetlenségi szabályok nem differenciálnak sem szakképesítés tekintetében, sem pedig a tekintetben, hogy finanszírozott vagy nem finanszírozott egészségügyi szolgáltatóról van szó. A támadott szabály pedig a betegek érdekében az orvos és beteg közti bizalmi viszonyt védi, és a gyógyszerforgalom biztonságán keresztül a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog biztosítását szolgálja. A szabályozás így nem valósít meg önkényes, ésszerű indokot nélkülöző megkülönböztetést az orvosok között. Az indítványozó által kifogásolt, utaló jellegű jogszabályi rendelkezések pedig nem sértik a jogbiztonságot, mert ahhoz a jogalkotó mindenki számára megismerhető módon kapcsolta a törvény vonatkozó szabályainak végrehajtását célzó rendeleteket.

(A 318/B/2006. AB határozat teljes szövege)

a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény 38. § (3) bekezdése, 67. § (4) bekezdése, 71. § (8) bekezdése, 73. § (5) bekezdése

Az indítványozók a miniszteri biztos, a főosztályvezető, a főosztályvezető-helyettes, az osztályvezető, a kormányhivatal vezető-helyettes és a központi hivatal vezetője kinevezése elleni, a kormányzati tevékenység összehangolásáért, illetve a közigazgatási minőségpolitikáért és személyzetpolitikáért felelős minisztérium államtitkára által gyakorolható kifogás intézményét támadták.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította.

Az indítványozók szerint a kinevezés megakadályozására alkalmas kifogás intézménye sérti a normavilágosság követelményét [2. § (1)], hiszen nem határozza meg a vétójog gyakorlásának anyagi jogi szempontrendszerét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a normavilágosság követelménye nem sérül azáltal, hogy a szabályozás nem tartalmaz eljárást vagy anyagi jogi követelményeket, elegendő ugyanis a jogintézmény által elérni kívánt legitim cél, jelen esetben az egységes és minőségi személyzetpolitika.

Az indítványozók szerint a rendelkezések sértik az egyenlő bánásmód követelményét [70/A. §], mivel korlátlan önkényre adnak lehetőséget az említett közigazgatási államtitkár részére. A diszkrimináció körében az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a vezetővé válás feltételeinek egyébként megfelelő, de a vétójog gyakorlásával érintett (és így vezetővé nem vált), illetve szintén megfelelő, de az azzal nem érintett (és így vezetővé vált) személyek nem képeznek azonos csoportot, vagyis a köztük lévő különbségtétel nem is lehet alkotmányellenes.

Emellett az indítványozók álláspontja szerint a rendelkezések sértik a jogorvoslathoz való jogot [57. § (5)] is, hiszen az államtitkár által gyakorolható vétójog ellen nem lehet jogorvoslattal élni. Az Alkotmánybíróság a jogorvoslathoz való jog sérelmét azért nem állapította meg, mert az érintett vezetői pozíciók elnyeréséhez senkinek nem fűződik alanyi joga.

Ehhez kapcsolódóan az erre irányuló indítványok ellenére az Alkotmánybíróság a munkához való jog [70/B. § (1)] sérelmét sem állapította meg, hiszen annak tartalma - a testület álláspontja szerint - nem terjed ki egy meghatározott tevékenység, illetve meghatározott vezetői pozíció elnyerésére. Hasonlóképpen foglalt állást a közhivatal viseléséhez való jog [70. § (6)] tekintetében is, rámutatva arra, hogy a támadott rendelkezések által biztosított kifogás nem teszi eleve lehetetlenné az adott állás betöltését, és megismételve, hogy ezen alkotmányi rendelkezés sem teremt alanyi jogot vezető közhivatali pozíció betöltésére senki számára.

Bár indítvány irányult rá, de az Alkotmánybíróság nem fedezett fel érdemi összefüggést a testület a vitatott rendelkezések és az emberi méltósághoz való jog [54. § (1)] között, így nem semmisítette meg a támadott rendelkezéseket ezen az alapon sem.

Az indítványozók kifogásolták, hogy a rendelkezések szembemennek a miniszteri ágazatirányító tevékenységét és felelősségét [37. § (2)] rögzítő alkotmányi rendelkezéssel Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a miniszteri ágazatirányító tevékenységet rögzítő alkotmányi rendelkezés a Kormány Alkotmányban rögzített szervezetalakítási szabadságára [40. § (2)] tekintettel fogalmilag nem sérülhetett. Dr. Kiss László különvéleménye szerint azonban a normatív garanciákhoz nem kötött együttdöntési jogkör kiüresíti a miniszter ágazatirányító, illetve a minisztériumot vezető hatáskörét, ezáltal pedig az ágazati személyzetpolitikáért való felelősségét is, ezáltal alkotmányellenes.

(a 1008/B/2010. AB határozat teljes szövege)

a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (Sztv.) 111. § (9) és (10) bekezdései

Az indítványozó bíró szerint (az előtte folyó eljárás alapján) alkotmánysértő a Sztv-nek. a szabálysértési pénzbírság átváltoztatása során kiszabott közérdekű munkát 20 napban maximáló szabálya. Az Sztv. szerint ugyanis, ha a pénzbírság adók módjára történő átváltoztatása nem vezetett eredményre, akkor azt közérdekű munkára kell átváltoztatni, úgy, hogy egynapi közérdekű munkának ötezer forint pénzbírság felel meg, s az átváltoztatott közérdekű munka nem lehet több húsz napnál. Ennek megfelelően a 100 000 Ft-ot meghaladóan - függetlenül attól, hogy mekkora volt a pénzbírság tényleges összege - az átváltoztatott közérdekű munka egységesen 20 nap. Álláspontja szerint ez a szabály sértette a tisztességes eljárás [57. § (1)] és a hátrányos megkülönböztetés tilalmára [70/A. § (1)] vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket.

Az Alkotmánybíróság egyrészről megállapította, hogy a szabálysértési törvény - indítványozó által támadott – rendelkezései az Alkotmány 57.§ (1) bekezdését nem sértik, a vizsgált jogszabályhelyek és az Alkotmány szóban forgó rendelkezése között ugyanis érdemi alkotmányos összefüggés nincs, figyelemmel arra, hogy a támadott rendelkezés anyagi jogi jellegű, míg az Alkotmány vonatkozó szabálya eljárási alapelv.

Másrészről pedig az Alkotmánybíróság – a szabálysértési törvény szankciórendszerének alapos áttekintése alapján – megállapította, hogy a támadott rendelkezések nem sértik az Alkotmány 70/A. §(1) bekezdésében szabályozott hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét sem, hiszen a szabálysértési törvény – a jogalkalmazónak viszonylag tág mozgásteret engedve – a cselekmények tárgyi súlya és az egyéb körülmények alapulvételével megfelelőképpen differenciál az egyes szabálysértések között. Nem eredményez tehát a pénzbírsággal sújtott személyek között semminemű megkülönböztetést az, hogy a jogalkotó a kiszabott pénzbírságnak csak egy meghatározott részét engedi átváltoztatni súlyosabb büntetési nemre.

 a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló 2010. évi CLVIII. törvény 46. § (3) bekezdése, és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló 2007. évi CXXXV. törvény 36. § „és a bekövetkezett kárt közvetlenül ez idézte elő” szövegrésze

Az indítványozó szerint a Psztv. 46.§ (3) bekezdése - és a korábbi törvény alkotmányjogi panaszban támadott hasonló rendelkezése - sérti a bírósághoz fordulás jogát [57. § (1)] és a jogorvoslathoz való jogot [57. § (5)] azzal, hogy az okozott kárért való felelősséget indokolatlanul és aránytalanul, a Felügyelet hatósági döntése jogszabálysértő voltának jogerős ítélettel történő megállapítása, valamint a döntés és a kár közötti közvetlen okozati összefüggés előírásával korlátozza.

a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 55. § (1) bekezdés e) pontja továbbá a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 252. § (2) bekezdése és a 275. § (2) bekezdése

a távhőszolgáltatás versenyképesebbé tételéről szóló 2008. évi LXVII. törvény 4-10. §-a

Az indítványozó szerint az energiaellátók jövedelemadójának szabályozása az Alkotmány jogállamiságot [2. § (1)], piaci verseny szabadságát [9. § (2)], hátrányos megkülönböztetés tilalmát [70/A. §] és az arányos közteherviselési kötelezettséget [70/I. §] kimondó rendelkezéseit sérti. Az indítványozó a  jogegyenlőséget sértő  hátrányos megkülönböztetést abban látta, hogy  a törvényalkotó önkényesen és indokolatlanul alakította ki a különadó adóalanyainak a körét, a vizsgált adójogi szabályozás homogén csoportot nem alkotó adóalanyokra terjed ki.  Másrészt a törvényalkotó indokolatlanul nem terjesztette ki a törvény különadót szabályozó kifogásolt rendelkezéseinek a hatályát a kötelező átvétel keretében termelő kiserőművekre és az egyetemes szolgáltatókra.

Az Alkotmánybíróság visszautasította az indítványt. A diszkrimináció tilalmán kívül felhívott alkotmányi rendelkezések az Alkotmánybíróság hatáskörkorlátozása miatt nem vizsgálható. Ugyan az Alkotmánybíróság kivételesen az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján is elvégezheti a központi adónemet szabályozó törvény indítvánnyal támadott rendelkezésének az alkotmányossági vizsgálatát, de csak ha az indítványozó természetes személyek közötti, az emberi méltóság alapjogát sértő megkülönböztetésre hivatkozik. Az indítványozó a törvény személyi hatálya alá tartozó adóalanyok (energiaellátók), illetve utóbbiak és az adóalanynak nem minősülő más szolgáltatók közötti hátrányos különbségtételre hivatkozik, ez pedig nem képezheti az emberi méltóság alapján az alkotmányossági vizsgálat alapját.

(A 633/B/2009. AB határozat teljes szövege)

az illetékekről szóló 1990. évi  XCIII. törvény (Itv.) – 2002. január 1. napjától 2007. december 31. napjáig hatályban volt  – 23/A. § (7)  bekezdése „a futamidő végén tulajdonátszállást eredményező” szövegrésze
a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 5. § (1) bekezdése és 66. § (1) bekezdése, valamint az adózás rendjéről szóló 2003. évi  XCII. törvény (Art.) 1. § (5) bekezdése

az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény 3. melléklet II. rész 1. pontja

Az indítványozók a távhőszolgáltatás kedvezményes áfakulcs alá rendelését az Alkotmány számos rendelkezése [9. § (1) és (2) bekezdés, 66. § (1) bekezdés, 70/A. § (2) és (3) bekezdés, 70/I. §] miatt állították. 
Az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása miatt visszautasította az indítványt.