a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény 38. § (3) bekezdése, 67. § (4) bekezdése, 71. § (8) bekezdése, 73. § (5) bekezdése
Az indítványozók a miniszteri biztos, a főosztályvezető, a főosztályvezető-helyettes, az osztályvezető, a kormányhivatal vezető-helyettes és a központi hivatal vezetője kinevezése elleni, a kormányzati tevékenység összehangolásáért, illetve a közigazgatási minőségpolitikáért és személyzetpolitikáért felelős minisztérium államtitkára által gyakorolható kifogás intézményét támadták.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította.
Az indítványozók szerint a kinevezés megakadályozására alkalmas kifogás intézménye sérti a normavilágosság követelményét [2. § (1)], hiszen nem határozza meg a vétójog gyakorlásának anyagi jogi szempontrendszerét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a normavilágosság követelménye nem sérül azáltal, hogy a szabályozás nem tartalmaz eljárást vagy anyagi jogi követelményeket, elegendő ugyanis a jogintézmény által elérni kívánt legitim cél, jelen esetben az egységes és minőségi személyzetpolitika.
Az indítványozók szerint a rendelkezések sértik az egyenlő bánásmód követelményét [70/A. §], mivel korlátlan önkényre adnak lehetőséget az említett közigazgatási államtitkár részére. A diszkrimináció körében az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a vezetővé válás feltételeinek egyébként megfelelő, de a vétójog gyakorlásával érintett (és így vezetővé nem vált), illetve szintén megfelelő, de az azzal nem érintett (és így vezetővé vált) személyek nem képeznek azonos csoportot, vagyis a köztük lévő különbségtétel nem is lehet alkotmányellenes.
Emellett az indítványozók álláspontja szerint a rendelkezések sértik a jogorvoslathoz való jogot [57. § (5)] is, hiszen az államtitkár által gyakorolható vétójog ellen nem lehet jogorvoslattal élni. Az Alkotmánybíróság a jogorvoslathoz való jog sérelmét azért nem állapította meg, mert az érintett vezetői pozíciók elnyeréséhez senkinek nem fűződik alanyi joga.
Ehhez kapcsolódóan az erre irányuló indítványok ellenére az Alkotmánybíróság a munkához való jog [70/B. § (1)] sérelmét sem állapította meg, hiszen annak tartalma - a testület álláspontja szerint - nem terjed ki egy meghatározott tevékenység, illetve meghatározott vezetői pozíció elnyerésére. Hasonlóképpen foglalt állást a közhivatal viseléséhez való jog [70. § (6)] tekintetében is, rámutatva arra, hogy a támadott rendelkezések által biztosított kifogás nem teszi eleve lehetetlenné az adott állás betöltését, és megismételve, hogy ezen alkotmányi rendelkezés sem teremt alanyi jogot vezető közhivatali pozíció betöltésére senki számára.
Bár indítvány irányult rá, de az Alkotmánybíróság nem fedezett fel érdemi összefüggést a testület a vitatott rendelkezések és az emberi méltósághoz való jog [54. § (1)] között, így nem semmisítette meg a támadott rendelkezéseket ezen az alapon sem.
Az indítványozók kifogásolták, hogy a rendelkezések szembemennek a miniszteri ágazatirányító tevékenységét és felelősségét [37. § (2)] rögzítő alkotmányi rendelkezéssel Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a miniszteri ágazatirányító tevékenységet rögzítő alkotmányi rendelkezés a Kormány Alkotmányban rögzített szervezetalakítási szabadságára [40. § (2)] tekintettel fogalmilag nem sérülhetett. Dr. Kiss László különvéleménye szerint azonban a normatív garanciákhoz nem kötött együttdöntési jogkör kiüresíti a miniszter ágazatirányító, illetve a minisztériumot vezető hatáskörét, ezáltal pedig az ágazati személyzetpolitikáért való felelősségét is, ezáltal alkotmányellenes.
