Lex Hungarorum

Az Alkotmánybíróság visszautasította és áttette az indítványt. Álláspontja szerint az önkormányzati rendelet Alaptörvénnyel való összhangját csak akkor vizsgálja, ha a vizsgálat tárgya az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközésének vizsgálata nélkül, kizárólag az Alaptörvénnyel való összhang megállapítása. Mivel az indítványozók kifejezetten hivatkoztak az önkormányzati rendeletek és az OTT valamint a BATT ellentétére, az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panasz elbírálására nincsen hatásköre, az indítványt át kell tenni az eljárásra hatáskörrel rendelkező Kúriára.

http://mkab.hu/download.php?h=201

Solymár Nagyközség Önkormányzat Képviselő-testületének a telekadóról szóló 19/2010. (XII. 14.) önkormányzati rendelete

Az indítványozó szerint az, hogy Solymáron a telekadó tekintetében a helyi adókról szóló törvényben meghatározottakon felül mentességet élveznek azok, akik Solymáron a tárgyév január 1-től bejelentett lakóhellyel rendelkeznek, az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésébe ütköző hátrányos megkülönböztetés.

Az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasította, mert a telekadóra vonatkozó normák nem önkéntes jogkövetéssel, alkalmazással hatályosulnak, hanem a telekadó adóhatósági kivetése által. Közvetlenül, bírói döntés nélkül az Alaptörvényben biztosított jog sérelme ebben az esetben nem következik be, így nincs helye az Alkotmánybíróság kivételes eljárásának.

a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 90. § ha) pontja, valamint 230. §-a hatálybalépésükre visszamenőleges hatályú megsemmisítése, közvetlenül a jogszabály ellen irányuló alkotmányjogi panaszok elbírálása

Az indítványozók, a bírói jogállási törvény által meghatározott új bírói korhatár-szabályok által érintett bírák, alkotmányjogi panaszaikban a Bjt. azon rendelkezéseit támadták, amely szerint a bírót a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár betöltésekor fel kell menteni. Ezt a szabályt az indítványok – a közvetve felhívott általános társadalombiztosítási nyugdíjszabályok tartalmára is tekintettel – mindenek előtt a jogegyenlőség alkotmányos követelménybe ütközőnek tartották, mivel eltérő években született bírák a nyugdíjszabályok folyamatos változása folytán más-más életkorban veszítik el megbízatásukat. Ez az indítványozók szerint alapjog – a közhivatal viseléshez való jog – tekintetében megvalósuló diszkrimináció, ami közösségi jogi diszkriminációs tilalmat is sérti. Az indítványozók szerint emellett a támadott szabály – a bírák életkörülményeinek gyökeres és azonnali megváltoztatása miatt – a bírák emberi méltósághoz valón jogát, alkotmányosan védett tulajdoni várományok elvonása miatt a tulajdonhoz való jogot is sérti. Tételesen ellentétes továbbá az Alaptörvény szövegével, amely nem a rá irányadó, hanem az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig teszi lehetővé a bírói tisztség fennállását, ami az indítványozói álláspont szerint a támadott szabályoktól eltérően minden bíró tekintetében 65 év. Végül volt olyan indítvány, amely a bírói függetlenség, az annak részét képező – a jogkeresők érdekét szolgáló – elmozdíthatatlanság sérelmét állította.

Az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálatot megelőzően megállapította, hogy a nemzetközi összevetésben alacsonyan meghatározott új felső korhatár összesen 274 bírót érint, és hogy nagy többségük megbízatása már 2012. június 30-ával megszűnt.

Ezt követően az alkotmányjogi panasz befogadhatósága követelményeinek való megfelelőségét vizsgálva megállapította, hogy minden indítvány érdemben elbírálhatóak, mivel

a) az indítványozók közvetlenül, bírói jogalkalmazói döntés nélkül hatályosuló jogszabályt támadtak, mivel a felmentésre kötelező szabály egyedi ügyben közvetlenül, munkáltatói, illetőleg köztársasági elnöki döntéssel, viszont bírói jogalkalmazói döntés nélkül realizálódik, magát a felmentő döntést pedig – minthogy annak tartalmát és a felmentés időpontját a jogszabály determinálja – nem kell bevárnia a panaszosoknak,

b) az indítványozóknak számára nem állt rendelkezésre a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslat, mert bár szolgálati jogvitát kezdeményezhettek volna, de az a felmentés törvény általi meghatározottsága miatt nem lehetett volna sikeres, a jogszabályt támadó alkotmányjogi panasz benyújtásának feltétele pedig nem lehet olyan jogorvoslat kimerítése, amely – a vonatkozó jogi szabályozásból következően – nem alkalmas arra, hogy a panaszos jogsérelmét orvosolja,

c) nemcsak már felmentett, hanem a 2012. december 31-ével felmentendő bírák is élhettek panasszal, mivel a panasz benyújtásához szükséges érintettség abban az esetben is megállapítható, ha jogszabály alkalmazására, érvényesítésére szolgáló cselekmények még nem történtek, de jogszabály erejénél fogva olyan jogi helyzet keletkezett, amelyből egyértelműen következik, hogy a panaszolt jogsérelem közvetlenül belátható időn belül kényszerítően bekövetkezik.

Az Alkotmánybíróság a tartalmi vizsgálatot a bírói függetlenség sérelmének vizsgálatára alapozta. Ennek értelmezése során – az Alaptörvénynek a történeti alkotmány vívmányaival való összhangban történő alkotmányértelmezést előíró rendelkezésére hivatkozva – kimondta, hogy a magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik. E törvények közül viszont a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk kimondta a bírák elmozdíthatatlanságát, illetve magát a 70 éves felső korhatárt – mint az emberi szellemi teljesítőképesség tapasztalati felső határát – is. Emellett a történeti alkotmány részének tekintette az AB azt is, hogy a dualizmus közjoga a 1871. évi IX. törvénycikkel a bírákra önálló nyugdíjszabályokat határozott meg. Mindezekre alapozva az AB a bírák személyi függetlenségére, elmozdíthatatlanságára, illetve az ezeknek az eljárások alanyai független bíróhoz való jogával való összefüggésére vonatkozó, a korábbi Alkotmány alapján tett elvi megállapításait az Alaptörvény értelmezése tekintetében is fenntartotta.

Az AB a bírák megbízatására vonatkozó alaptörvényi szabályok értelmezése során megállapította, hogy bár az Alaptörvény előírta, hogy a bíró szolgálati jogviszonya az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhat fenn, azonban ezt az életkort nem határozza meg, hanem azt – a bírói jogállás többi garanciájának meghatározásával együtt – sarkalatos törvényre bízza. Ez az alkotmányi rendelkezés azonban még csak a társadalombiztosítási nyugdíj általános határának alkalmazását sem jelenti: a nyugalomba helyezést lehet magasabb és alacsonyabb életkorhoz kötni, mint ami a nyugdíjkorhatár a más foglalkozást gyakorló személyeknél. Ha a korhatár változik, ennek alkotmányjogi jelentősége nem önmagában a korhatár mértékének meghatározásában, hanem az új korhatár bevezetésének módjában és határidejében, a bírákra gyakorolt hatásában lehet. Ilyen korhatárt azonban az Alaptörvény mellett sem annak – a két idei felmentési időpontot meghatározó, azonban szintén „általános öregségi nyugdíjkorhatárról” rendelkező – átmeneti rendelkezései, sem maga a támadott sarkalatos törvény nem határoztak meg, ehelyett utóbbi az „általános” helyett a „rá irányadó” öregségi nyugdíjkorhatár betöltésekor rendeli el a felmentést, ezzel felhívni kívánva a társadalombiztosítási nyugdíjszabályokat. Azok azonban csak jelző nélküli öregségi nyugdíjkorhatárt ismernek, az viszont nemtől és születési időtől függően 59 évtől 65 évig számos életkor lehet, de általános, egységes korhatárnak ezek egyike sem minősíthető.

Az AB mindezekre tekintettel kimondta, hogy az általános korhatár alaptörvényi szabályát úgy kell értelmezni, hogy ennek eredménye ne vezethessen a bírói függetlenség lényeges elemei sérelmére, a korhatár lerövidítése esetén pedig tekintetbe kell venni, hogy az – a bevezetés átmeneti idejével fordított arányban állva – súlyosabban érinti a korhatárhoz közel lévő bírókat a függetlenség elemei szempontjából, mint a többi bírót. Az Alaptörvény átmeneti rendelkezései sem határozzák meg az általános öregségi nyugdíjkorhatár mértékét, ezzel szemben meghatározzák, hogy ezt milyen időtartam alatt kell érvényesíteni, ez az időtartam viszonylag rövid, adott esetben akár három hónap (féléves átmenet, de ebből háromhavi kötelező felmentés a munkavégzés alól). Ebből az következik, hogy a bírói felső korhatár csökkentése csak viszonylag kismértékű lehet, mert ellenkező esetben a bírói elmozdíthatatlanság elve sérülhet. A törvényes bíró garanciáját is egyértelműen sérti az olyan törvény, amely viszonylag rövid időn belül eredményezi a bírói tisztség időtartamának a lerövidülését, vagyis a bíró gyors eltávolítását tisztségéből: a támadott rendelkezés kapcsán ez is megállapítható, többek között azért, mert az ügyek elosztásakor nem lehettek még tekintettel a bíróságok a korai nyugdíjazásra. Végül a testület álláspontja szerint a rendelkezés formai okból is sértette a bírói függetlenséget, mivel a korhatár mértékét sarkalatos törvénynek kellett volna meghatároznia.

Mivel tehát a felső korhatár csökkentése csak fokozatosan, kellő átmeneti idő alatt, a bíró elmozdíthatatlansága elvének sérelme nélkül és sarkalatos törvényben lehet helye, az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezést megsemmisítette. A megsemmisítés hatálya azért visszamenőleges, mert az az eljárást kezdeményezők különösen fontos érdeke, de a jogbiztonság érdeke is indokolja a megsemmisítés általános szabályától való eltérést. A döntés a már megtörtént felmentések tekintetében mindössze azt az utalást tartalmazza, hogy "az alkotmányellenessé nyilvánított törvény alapján felmentett bírák szolgálati jogviszonya nem áll helyre az alkotmánybírósági döntés erejénél fogva, hanem további jogi helyzetüket a Bjt. szabályai szerint lehet rendezni".

Balsai István különvéleménye szerint a többségi álláspont a bírói felső korhatárra vonatkozó alaptörvényi rendelkezések kiüresedéséhez vezet, az Alkotmánybíróság pedig egyetlen alaptörvényi szabályt sem értelmezheti céljával ellentétesen, nem ronthatja le értelmét azért, hogy a szabadon választott Országgyűlés által alkotott törvényhozási koncepciót alaptörvény-ellenessé nyilvánítsa. Az Alaptörvény Alkotóinak az pedig biztosan nem állt szándékukban, hogy az Alaptörvény egyetlen rendelkezése is kiüresedjék. Balsai alkotmánybíró szerint a többségi döntés az Alaptörvények a felső korhatárra vonatkozó szabályát céljával ellentétesen értelmezte, mivel álláspontja szerint mind az általános öregségi nyugdíjkorhatár, mind pedig a reá irányadó korhatár aggálymentesen azonosítható a társadalombiztosítási nyugdíjkorhatárral. A sarkalatos törvényben való rendezést – minthogy a konkrét korhatárhúzást nem tekintette a szabályozás koncepcionális elemének – formai okból sem tartja alaptörvénysértőnek, míg a bíró függetlenség sérelmét azért nem tartja megállapíthatónak, mert a bírák elmozdíthatatlanságában a csak konkrét ügyek pártatlan megítélése garanciáját látja, az pedig álláspontja szerint nem sérült.

Az indítványozók, a Budapest Környéki Munkaügyi Bíróság, a Debreceni Munkaügyi Bíróság, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság, a Nyíregyházi Munkaügyi Bíróság, a Szegedi Munkaügyi Bíróság, a Szekszárdi Munkaügyi Bíróság, a Szolnoki Munkaügyi Bíróság, valamint a Szolnoki Törvényszék bírái a kormánytisztviselők indokolás nélküli felmentését lehetővé tevő, az Alkotmánybíróság által a 8/2011. (II. 8.) AB határozattal 2011. május 31-ével megsemmisített rendelkezés alkalmazásának kizárását kezdeményezték az ezt megelőzően közölt felmondások tekintetében előttük folyamatban lévő munkaügyi perekben. Az indítványozók erre irányuló indítványokat elsősorban az alaphatározat szerint sérült alkotmányos rendelkezéseknek megfelelő alaptörvényi rendelkezésekre (a közhivatal viseléséhez fűződő alapjog, a jogállamiság, a hatékony bírói védelemhez fűződő alapjog és az emberi méltóság sérelme) alapozták.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította.

A testület – az Alaptörvény vonatkozó szabályait tartalmilag azonosnak minősítve az Alkotmány vonatkozó szabályaival – a támadott rendelkezés tartalmát érdemben nem vizsgálta, a korábbi AB határozatban nem szereplő alkotmányellenességi okok vizsgálatát pedig okafogyottnak tekintette, így érdemben csak a már megsemmisített rendelkezés alkalmazása kizárhatóságának vizsgálatát végezte el. Az AB ennek során – a korábbi alkotmánybírósági törvényen alapuló gyakorlatra [35/2011. (V. 6.) AB határozat, 1813/B/2010. AB határozat] hivatkozva – megszorító értelmezést adott az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 25. §-ának (a már alaptörvény-ellenesnek nyilvánított jogszabály alkalmazása kizárását előíró rendelkezés). Eszerint – minthogy a megsemmisítés főszabály szerint csak a jövőre vonatkozik – csak abban az esetben lehet önállóan dönteni a kizárásról, ha „ez szolgálja a jogbiztonságot és a törvény előtti egyenlőséget, vagyis a hasonló ténybeli alapból származó, azonos jog alapján keletkezett jogviszonyok hasonló elbírálását a bíróság előtt”. Minthogy azonban a konkrét ügyben az alaphatározat nem érintett egyetlen folyamatban lévő ügyet sem (alkalmazási tilalmat nem mondott ki, alkotmányjogi panaszt vagy bírói kezdeményezést nem bírált el), ezért a törvény előtti egyenlőséget az szolgálja, ha az indítványokkal érintett ügyekben sem mondja ki az AB az alkalmazási tilalmat. Ezt erősíti meg a testület szerint az is, hogy az alaphatározatban is alkalmazott jövőbeni időponttal történő megsemmisítés az alkotmányellenes norma meghatározott ideig történő alkalmazási kötelezettségének fenntartását jelenti.

Az AB végül kimondta, hogy mindez nem érinti, hogy az eljáró bíróságok jogát arra, hogy a perben „önállóan értékeljék a felmondás jogszerűsége megítélésekor a tényt, hogy a felmondáskor a felmondásra jogot adó jogszabály alkotmányellenességét és hatályvesztésének időpontját az Alkotmánybíróság már megállapította”.

Pokol Béla párhuzamos indokolásában következetlennek tartja a többségi döntésben megjelenő megkülönböztetés határát, és helyesebbnek látna egy olyan eljárásrendet, ahol az alkalmazás kizárására csak a megsemmisítést megalapozó alkotmányjogi panasszal, illetve  bírói kezdeményezéssel érintett ügyben kerülhet sor, s minden más ügyet eldöntene maga – a főszabályként a kihirdetésre visszaható hatályból, vagyis az alkotmányellenes helyzetek teljes körű orvoslásából kiinduló – megsemmisítés időpontja. Emellett Pokol alkotmánybíró kifogásolta még a többségi döntésnek a munkához való jog változatlan tartalmára, illetve a hatékony bírói védelemhez való – szerinte nem létező – jogra vonatkozó megállapításait.

Stumpf István – Lévay Miklós csatlakozása mellett benyújtott – párhuzamos indokolása minden elemében vitatja a többségi álláspont levezetését, és álláspontja szerint a kizárólag az alkalmazási tilalom kimondására irányuló kezdeményezéseket érdemben, a folyamatban lévő ügyekre is kiterjedő joghatásokat egyébként megalapozó feltételek alapján kell vizsgálni. 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Magyarországot a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése miatt egy indokolás nélkül elbocsátott kormánytisztviselő jogviszonyának megszüntetéséért. A Bíróság kimondta, hogy az indokolás nélküli elbocsátás megfosztotta a panaszost a hatékony bírói jogvédelem lehetőségétől.

A Kormány érvelése:

• a kérelem közjogi jellegű, ezért tárgyi okból (ratione materiae) összeegyeztethetetlen az Emberi Jogi Egyezmény rendelkezéseivel, mivel az nem garantálja a bírósághoz fordulás jogát olyan igények tekintetében, amelyek nem polgári jogi jogok és kötelezettségek, mint jelen esetben a közhivatal viseléséhez való jog;

• a panaszos nem merítette ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket, mivel nem indított munkaügyi pert, amelynek esetleges elvesztése esetén a 8/2011. (II.18.) AB határozat nyomán – a Kormány álláspontja szerint nem res iudicata, és mindenképpen sikeres – alkotmányjogi panasszal élhetett volna, illetve az előbbi AB határozat és a 35/2011. (V.6.) AB határozat fényében, amennyiben pere még folyamatban lett volna, a munkaügyi perben eljáró bírónak kötelessége lett volna az eljárás felfüggesztése, és az ügy Alkotmánybíróság elé történő utalása, amely az indokolás nélküli felmentést lehetővé tevő jogszabályi rendelkezés alkalmazhatóságának kizárását eredményezte volna; továbbá

• a kérelem nyilvánvalóan alaptalan (manifestly ill-founded), mivel a munkáltató felmentés-indokolási kötelezettségének megszüntetése a kérelmező kormánytisztviselői felmentése vonatkozásában nem érintette a kérelmező jogát, hogy bírósághoz forduljon annak érdekében, hogy megvédje munkaviszonyával kapcsolatos, a magyar jogban elismert jóhírnévhez fűződő, valamint vagyoni jogait, továbbá az Egyezmény alapján védett jogait és szabadságait.

A kérelmező érvelése:

• A közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos bírósághoz fordulás jogának explicit kizárása hiányában az indokolás nélküli felmentés kérdése a Bíróság gyakorlata alapján egyértelműen az egyezmény hatálya alá tartozik; a kérdés a vagyoni vonatkozásai miatt ráadásul amúgy is a „polgári jogi jogok és kötelezettségek” fogalma, s így az egyezmény hatálya alá tartozik;

• sem az alkotmányjogi panasz, sem a jogszabály alkalmazhatóságának kizárására irányuló alkotmánybírósági eljárás nem minősül hatékony jogorvoslatnak, különös tekintettel az alkotmányjogi panasz előtt „elveszítendő”, több évig tartó munkaügyi perre, vagy az eljárásokban megbúvó diszkrecionális jogkörökre az eljárás felfüggesztését és Alkotmánybíróság elé utalását vagy az alkalmazhatóság kizárását illetően;

• a Kormány által hivatkozott alkotmánybírósági határozatok ráadásul hónapokkal később születtek, mint az esetleg munkaügyi per megindításának – a kérelmezőre irányadó – törvényi határideje.

A Bíróság érvelése:

a befogadhatóságot illetően:

• a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos bírósághoz fordulás jogának explicit kizárása hiányában az indokolás nélküli felmentés kérdése a Bíróság gyakorlata alapján egyértelműen az Egyezmény hatálya alá tartozik;

• indokolás hiányában értelmetlen a felmondások jogellenességének megállapítását kérni a magyar bíróságoktól, ugyanis érvek hiányában szinte lehetetlen sikeresen vitatni a felmondást, egy ilyen hiábavaló próbálkozást a Bíróság nem várhat el a kérelmezőtől;

• a Kormány által hivatkozott alkotmánybírósági jogorvoslati lehetőségek igénybevételét nem lehet elvárni hónapokkal a kérelmezőre irányadó keresetindítási határidő leteltét követően;

• az eljárás diszkrecionális elemeire tekintettel sem az alkotmányjogi panasz, sem a jogszabály alkalmazhatóságának kizárására irányuló alkotmánybírósági eljárás nem minősül hatékony jogorvoslatnak;

és az ügy érdemét illetően:

• a bírósághoz fordulás joga a tisztességes eljárás egyik követelménye; nem korlátlan, de csak a lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható;

• a tagállamok rendelkeznek mozgástérrel, a Bíróság csak a tisztességes eljárás követelményének vizsgálatára szorítkozik: itt elsősorban arra, hogy az Egyezmény által biztosított jogok ne pusztán elvontan és illuzórikusan legyenek biztosítva, hanem ténylegesen érvényesüljenek;

• ha a keresetindítás lehetősége pusztán formai, és az indokolás hiányában szinte lehetetlen sikeresen vitatni a felmondást, a bírósághoz fordulás joga – a pernyertesség bárminemű reménye nélkül – olyan lényeges tartalmi hiányosságokban szenved, amely megfosztja a panaszost a hatékony bírói jogvédelem lehetőségétől.

 a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény 3. § (2) bekezdés második mondata, utólagos normakontroll és mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításra irányuló indítvány

Az indítványozó, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg az sztrájktörvény azon rendelkezését, amely szerint az államigazgatási szerveknél a Kormány és az érintett szakszervezetek megállapodásában rögzített sajátos szabályok mellett gyakorolható a sztrájk joga, mivel ez ellentétes az alapjogokkal összefüggő törvényalkotási tárgykörre vonatkozó követelménnyel, a sztrájkhoz való joggal, valamint – az „államigazgatási szerv” szövegrész bizonytalan tartalma miatt – a jogbiztonság követelményével,. Álláspontja szerint nem lehet a Kormány és az érintett szakszervezetek megállapodás tárgya a munkabeszüntetés gyakorolhatósága, mivel a sztrájkhoz való jog lényeges tartalmát kizárólag törvényben lehet korlátozni.

Az ombudsman emellett kérte mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítását amiatt, hogy a sztrájktörvény nem határozza meg egyértelműen a sztrájkjog gyakorlására jogosultak körét, nem tartalmazza a szolidaritási sztrájkra, a sztrájk előtti egyeztetési eljárás garanciáira, valamint a sztrájk bejelentésének időpontjára és módjára vonatkozó szabályokat. Ez álláspontja szerint szintén a jogbiztonságot, az alapjogi tárgykör törvényi szintű szabályozását és a sztrájkhoz való jogot sérti.

Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Az AB az elbírálás során a korábbi Alkotmány alapján kialakított gyakorlatát változatlan formában vette alapul, mivel megállapította, hogy az indítvány által érintett alkotmányos rendelkezésekben – ideértve az Alaptörvénybe kodifikált formában átvett alapjogi tesztet is – nincs a korábbi gyakorlat átvételét megakadályozó változás. Ennek alapján fenntartotta a rendészeti és honvédelmi foglalkoztatottak sztrájktilalmának alkotmányosságával összefüggő 2006-os határozat [a 88/B/1999. AB határozat] azon megállapításait, hogy a sztrájkjog nem alanyi jog, annak korlátozása széles jogalkotói mérlegelést enged, ám a sztrájkjog gyakorlásából való kizárásnak csak alkotmányos indokból, valamely alkotmányos jog, alkotmányos érték, cél védelme érdekében van helye. A testület szerint a végrehajtó hatalom feladatait ellátó államigazgatási szervek zavartalan és folyamatos működéséhez fűződő érdek alapos indoka a sztrájkjog korlátozásának, önmagában a sztrájk gyakorlása valamennyi részletszabályának a megállapítása nem csak törvényi szinten lehetséges. Ezért az a tény, hogy a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodásra utalta a törvény a részletes feltételek megállapítását, nem sérti a felhívott alkotmányos rendelkezéseket. A jogbiztonságot a testület szerint nem sérti az „államigazgatási szervek” fogalom alkalmazása, mivel ennek definícióját más törvények tartalmazzák.

Az Alkotmánybíróság a mulasztás megállapítására vonatkozó indítvány egészét is érdemben elbírálta, tekintettel arra, hogy a fenntartott indítvány benyújtásakor az országgyűlési biztos kezdeményezhette a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását. Az Alkotmánybíróság azonban itt is a 88/B/1999. AB határozatnak a sztrájktörvény alkotmányosságára vonatkozó megállapításaiból indult ki, valamint figyelembe vette, hogy a törvény indokolása szerint a nemzetközi gyakorlattal összhangban „csak a legáltalánosabb kérdéseket érinti, ugyanis a részletekbe menő szabályozás szükségképpen jogalkalmazási problémákhoz vezetne”. Az elvégzett vizsgálat alapján egyetlen, az ombudsman által mulasztásként értékelt szabályozási bizonytalanságot sem talált az Alkotmánybíróság olyan súlyúnak, amely alkotmányellenes helyzetet eredményezett volna.

Kovács Péter párhuzamos indokolásában – Balogh Elemér, Holló András és Lévay Miklós csatlakozása mellett – az indítványt szorosan összefüggőnek tekinti azzal a problémával, hogy a sztrájktörvény és a Kormány és a szakszervezetek közötti, az indítványban közvetetten támadott megállapodás nemzetközi jogi kötelezettségeinkkel ellentétes tartalmú, mivel a sztrájkjogot az Európai Szociális Charta és a strasbourgi gyakorlat által megengedettnél szélesebb körben korlátozza, és álláspontjuk szerint ezt az Alkotmánybíróság hivatalból vizsgálhatta volna.

Bragyova András – Paczolay Péter és Stumpf István csatlakozásával benyújtott – különvéleménye szerint helye lett volna a támadott törvényi rendelkezés megsemmisítésének, mivel azzal, hogy a Kormány-szakszervezetek megállapodás tartalmát nem korlátozza, a törvény nem a sztrájk feltételeit szabályozza, hanem a sztrájk feltételeinek szabályozását, ezzel pedig sérti az Alaptörvény által kifejezetten törvényben meghatározott korlátok szerint érvényesülni rendelt sztrájkjogot. Emellett Bragyova alkotmánybíró szerint – történeti értelmezése alapján a szöveg keletkezésekor alkalmazott szocialista államjogi terminológiából kiindulva – az ombudsmani indítvány abban is megalapozott, hogy az államigazgatási szerv fogalma a jogbiztonságot sértő bizonytalanságot hordoz.

Kiss László különvéleménye szerint is helyt kellett volna adni az indítvány megsemmisítésre vonatkozó, illetve részben – az eljárás garanciái tekintetében – a mulasztás kimondására irányuló részében is, mivel álláspontja szerint a megállapodás joghatása, mindenekelőtt az, hogy önmagában annak megtartása jogszerűvé teszi-e a sztrájkot, bizonytalan, a Kormány pedig nem rendelkezik megfelelő alkotmányos legitimitással a megállapodás megkötésére. Emellett Kiss alkotmánybíró szerint is nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettséget sért az elbírált rendelkezések tartalma.

Az indítványozó, a Pesti Központi Kerületi Bíróság bírája az előtte folyamatban lévő ügyben azon rendelkezés alaptörvény-ellenességét kérte megállapítani (és kérte kizárni annak alkalmazását), amely felelőssé teszi a gépjármű üzembentartóját a polgári jogi alapon a ténylegesen a járművet leparkoló személytől követelt parkolási díj megfizetéséért. Ennek okát abban látta, hogy a támadott szabály az üzembentartó szerződéskötési szabadságát aránytalanul korlátozva teszi őt felelőssé egy tőle független magánjogi jogviszonyban, valamint, hogy abból a köztulajdon többletjogosultsága következik a magántulajdonnal szemben, mivel hason szabály magánszemély által fenntartott parkolókra nem vonatkozik.

Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Az AB annak ellenére fenntartotta a szerződési szabadságra vonatkozó korábbi gyakorlatának megállapításait, hogy azokat elsősorban a korábbi alkotmány piacgazdaságra vonatkozó rendelkezésére alapozta, e változásnak ugyanis nem tulajdonít jelentőséget, mivel a piacgazdasági működés „külön hangsúlyozása napjainkra szükségtelenné vált”, a piacgazdaság alapvető elemeinek tekintett vállalkozás és verseny szabadságát pedig az Alaptörvény is védelemben részesíti.

A testület ugyanakkor megállapította, hogy a parkolási szolgáltató és az üzembentartó (mint a gépjárműhöz kapcsolható „egyetlen, kétséget kizáróan azonosítható személy”) közötti jogviszony ugyan polgári jellegű, de szerződésnek nem tekinthető, ezért az nem hozható összefüggésbe a szerződési szabadsággal.

Szintén a hivatkozott alkotmányos rendelkezéssel való összefüggés hiánya áll fenn a tulajdonformák egyenlőségével összefüggő indítványrész kapcsán. A jogalkotó az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a közterületi parkolás rendjének szabályozásának megalkotásakor a véges közjavak mindenki számára elérhetővé tételét kívánja biztosítani. Ezzel szemben a magánparkoló üzemeltetőjének üzleti kockázata szerződéses díj megfizettetésének biztosítása. A közterületi parkolás mint közszolgáltatás és a magánparkolók eltérő igényérvényesítési lehetősége így nincs összefüggésben a tulajdonformák egyelnőségével.

[a III/15/2012 AB határozat teljes szövege]

Az indítványozó alapvető jogok biztosa az új felsőoktatási törvénynek a hallgatói szerződés kötelező tartalmi elemeit, a szerződés nem teljesülése esetére irányadó eljárást, és a magyar állami (rész)ösztöndíjas hallgató által igénybe vett szakos képzés éves költségének meghatározását kormányrendeleti szintre utaló rendelkezéseket, valamint az ezek alapján kiadott kormányrendeletet formai és tartalmi szempontból is támadta.

A kormányrendeleti szintű szabályozás álláspontja szerint azért volt alaptörvénysértő, mert az munka és a foglalkozás szabad megválasztása, valamint a felsőoktatásban való részvétel alapjogát korlátozta, ezért a hallgatói szerződés alapvető részeit, feltételeit, a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályokat törvényben kellett volna szabályozni.

A szabályozás tartalmi elemei közül az ombudsman elsősorban a legalább részben államilag finanszírozott hallgatókat az oklevél megszerzését követő húsz éven belül a képzési idő kétszeresének megfelelő időtartamra hazai munkavállalásra kötelező szabályokat támadta. Ezeket azért tartotta alaptörvény-ellenesnek, mert a megjelölt alapjogoknak hallgatói szerződések útján történő korlátozását, azaz a meghatározott idejű hazai munkavállalás előírását ezt megalapozó alkotmányos indok hiányában szükségtelennek és aránytalannak vélte, emellett utalt ezek közösségi jogba ütközésére. A diszkrimináció tilalmára hivatkozva külön támadta az indítvány azt a kormányrendeleti rendelkezést, amely a katonaidőt a hazai foglalkoztatás idejének számítása során kétszeres mértékben vette figyelembe. Az indítványozó javasolta a támadott rendelkezések hatálybalépésének felfüggesztését.

Az Alkotmánybíróság a támadott törvényi rendelkezéseket és a kormányrendeletet formai szempontú vizsgálat alapján semmisítette meg, így tartalmi alkotmányossági vizsgálatot nem végzett el.

A korlátozott jogok tartalmát vizsgálva a mindenki számára hozzáférhető felsőoktatásra vonatkozó alkotmányos követelmény kapcsán az AB fenntartotta az Alkotmány vonatkozó rendelkezése alapján kialakított korábbi gyakorlatát: a felsőoktatásban való részvétel nem alanyi jog, abból elsősorban állami kötelezettség következik a mindenki számára képességei alapján, hátrányos megkülönböztetés nélkül hozzáférhető felsőoktatási intézményrendszer fenntartására. A korábbi gyakorlathoz képest szigorodott viszont a hallgatói juttatások jogszabályi szintjére vonatkozó követelmény, mivel az Alaptörvény kifejezetten törvény szerinti anyagi támogatására vonatkozó előírást tartalmaz.

A korlátozás megtörténtét vizsgálva az AB kimondta, hogy a hazai jogviszony létesítésére kötelező szabály – a szabad mozgáshoz való jogon keresztül – a foglalkozás megválasztására vonatkozó szabadság védelmi körébe tartozik, így a rendeleti szabályok a művelődéshez való jog mellett a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő jogot is közvetlenül érintik. A szabad mozgáshoz való jogot az Alkotmánybíróság annak közösségi jogi tartalma szerint védelemben részesítette, kimondva, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő jog értelmezése során nem hagyhatóak figyelmen kívül a vonatkozó uniós szabályok és az Európai Bíróság releváns joggyakorlata.

A korlátozás jogszabályi szintjét érintően az AB megállapította, hogy a kormányrendelet tartalmát tekintve nem végrehajtási rendelet, mivel az az államilag támogatott képzésben való részvétel alapvető feltételeit állapítja meg. Ezért a törvényhozó nem teljesítette azt az alkotmányos kötelezettségét, hogy a felsőoktatás állami támogatásának alapelmeit, az alapvető, intézményes  kereteket törvényben  határozza meg.

Bragyova András párhuzamos indokolása szerint a támadott szabályok tartalmi okból történő megsemmisítésének lett volna helye, mivel – általános tandíj-kötelezettség híján – a rendeleti szabályok nem felsőoktatás állami támogatására vonatkoztak. A megsemmisítést Bragyova alkotmánybíró nem a művelődéshez való jog, hanem – az álláspontja szerint a felsőoktatási felvétellel elsősorban összefüggő – foglalkozás szabad megválasztása sérelmére alapozta volna, a hallgatói szerződést pedig tartalma szerint nem tekinti valódi szerződésnek.

Lenkovics Barnabás – Balsai István és Szívós Mária által is osztott – különvéleménye szerint az indítvány elutasításának lett volna helye, fenntartva a rezidensképzés rendeleti szabályait támadó indítványt elutasító 2010 végi AB döntés (a 388/B/2010. AB határozat) következtetését, amely szerint a képzésben való részvétel feltételeire, illetve az anyagi támogatás részletszabályaira vonatkozó szabályozás nem igényel törvényi szintet. Lenkovics alkotmánybíró szerint a költségvetés fenntarthatósága és a diplomások elvándorlása a jogalkotótól a költségvetési és társadalmi hatások figyelembe vételét kívánta meg, a támadott szabályok pedig a jogalkotó mérlegelési lehetőségein belül esnek. Szerinte a hallgatói szerződés egy sajátos állami tanulmányi szerződés, mivel a főszabály valójában az önköltség viselése, a kormányrendelet szabályai pedig a többszintű szabályozási rendszeren belül valóban csak részletszabályok.

Pokol Béla különvéleménye szerint a többségi álláspont formalista értelmezése mellett elsikkadnak az Alaptörvénynek azok az előírásai, melyek az egyes állampolgárok felett az átfogó társadalmi közösség jövőbeli létét védik a migrációval elszívott diplomástömegek itthon tartásával, illetve fellépnek a magyar társadalomnak az Unión belüli perspektivikus feloldódásával szemben. A közösség és a nemzet iránti felelősséget megalapozó alaptörvényi szabályokat végrehajtó kormányrendeleti szabályok formai okból történő megsemmisítését így Pokol alkotmánybíró tartalmi okból gondolta elkerülendőnek, a szabályozás bevezetésének legalább egyéves csúszásától tartva.

Szalay Péter különvéleménye szerint a határozat formai alapú végkövetkeztetései tévesek, így az indítvány tartalmi mérlegelésen alapuló elbírálásának lett volna helye.

[a II/2655/2012 AB határozat teljes szövege]

Az indítványozó, az alapvető jogok biztosa a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvénynek azokat a rendelkezéseit támadta, amelyek a család fogalmát a házastársakra és a vérszerinti vagy örökbe fogadott egyenesági rokonokra korlátozták, mivel az emberi méltósághoz való jog, az egyenlő bánásmód követelménye, valamint a családi élet tiszteletben tartása sérelmét látta fennállni, valamint azt az Európai Emberi Jogi Egyezménybe ütközőnek találta. Emellett az ombudsman a jogbiztonság, ezzel a jogállamiság sérelmére tekintettel – a Polgári Törvénykönyvnek a bejegyzett élettársak öröklését a házastárssal egy sorban megengedő szabályaival való ellentét miatt – támadta a törvény azon rendelkezéseit is, amelyek a törvényes öröklés rendjére vonatkozó keretszabályokban az így meghatározott családtagok öröklésének elsőbbségét írták elő a törvényes öröklés rendjében. Az indítványozó mindkét rendelkezés esetében kérte az érdemi döntésig a hatálybalépés felfüggesztését.

Az Alkotmánybíróság – az ügy érdemében hozott döntésig, de legkésőbb 2013. június 29-ig – az öröklési szabályok hatálybalépését függesztette fel. Az AB az eljárást – az ombudsmani indítvány vizsgálatához kapcsolódva – hivatalból folytatta le, és megállapította, hogy az indítványozónak a felfüggesztés tekintetében nincs kezdeményezési joga, ennek megfelelően a többi érintett rendelkezés felfüggesztésének elmaradását a testület nem indokolta. A családjogi szabályok esetében az alkotmánybírósági törvény szerinti feltételek azért álltak fenn, mert a jogbiztonság sérelme – két azonos szintű törvényi szabály jogalkalmazási eszközökkel fel nem oldható ellentéte – miatt a rendelkezés alaptörvény-ellenessége valószínű, ami súlyos és helyrehozhatatlan hátránnyal fenyeget. A testület a szűkített családfogalom tartalmi alkotmányossága kérdésében ugyan nem döntött, ám a két konkuráló törvény közül a Polgári Törvénykönyv öröklési szabályait a korábbi alkotmánybírósági gyakorlattal, és különösen a – házassággal azonos vagyonjogi joghatásokat kiváltó egyneműek közti bejegyzett élettársi kapcsolat létét alkotmányossági követelményként kimondó – 32/2010. (III. 25.) AB határozatban foglalt elvekkel összhangban állónak minősítette.

Pokol Béla – Szívós Mária csatlakozása mellett benyújtott – különvéleménye szerint a határozat formai okból azért megalapozatlan, mert az indítványozónak nem volt joga felfüggesztést kezdeményezni, így az a tény, hogy ennek megállapítása mellett mégis a kezdeményezés szerint dönt, precedenst teremt hasonló ombudsmani kezdeményezésekre. A tartalmi feltételek Pokol alkotmánybíró szerint egyrészt ezért nem állhattak fenn, mert az Alaptörvény a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját helyezte alkotmányos védelem alá, így szerinte a bejegyzett élettársi kapcsolat és „a gyerekek nemzésére alkalmas” kapcsolatok közötti különbségtételnek már lehet alkotmányos alapja, a két törvény ellentétét pedig szerinte a jogalkalmazás megfelelően képes lenne kezelni.

 [A II/3012/2012. AB határozat teljes szövege]

a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény 4. § (2) bekezdés zs) pontja és 3. számú melléklete, alkotmányjogi panaszként fenntartott utólagos normakontrollra irányuló indítvány

Az indítványozó álláspontja szerint a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe visszalépő tag számára kifizetendő összeg számítási módja a tulajdonhoz való jogot sérti, mivel a volt pénztártag tagdíjkiegészítése után csak a hozamgarantált tőke feletti hozam felvételére jogosult.

Az Alkotmánybíróság a panaszt visszautasította, megállapítva, hogy az alkotmányjogi panasz nem fogadható be, mert az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést nem érint, mivel az közgazdasági kérdésre vonatkozik. Technikai és adminisztratív kérdés, hogy a nyugdíjpénztári számlán történt befizetések összességére jelentkező reálhozam nélküli összeget határozza meg a jogalkotó hozamgarantált tőkeként (és így a teljes reálhozam, a kötelező tagdíjra eső összeggel együtt átlépéskor kifizetésre kerül a tagnak), "vagy más számítási mód alapján a kötelező tagdíj hozamát a tag követeléseként rendeli nyilvántartani".

 [A IV/2710/2012 AB határozat teljes szövege]

Az indítványozó, egy büntetőügyben meghatalmazott védő alkotmányjogi panaszban kérte a büntetőeljárás lefolytatására más bíróságnak az Országos Bírósági Hivatal elnöke általi kijelölésére vonatkozó szabályok visszamenőleges hatályú megsemmisítését, arra hivatkozva, hogy védői minőségében alapjogait a támadott rendelkezések alkalmazása sérti. A törvényi rendelkezések alaptörvény-ellenességét részben – a két törvény eltérő tartalmára tekintettel – a normavilágosság sérelmére, részben pedig a tisztességes eljáráshoz való jog, a védelemhez való jog és – a döntéssel szembeni jogorvoslat hiányában – a jogorvoslathoz való jog sérelmére alapozta. Az OBH ajánlást az indítványozó amiatt tartotta az Alaptörvénnyel ellentétesnek, mert az abban foglaltak nem normatív szabályok.

Az Alkotmánybíróság a panaszt visszautasította, megállapítva, hogy az alkotmányjogi panasz nem fogadható be, mert az indítványozó nem egyértelműen jelölte meg az Alkotmánybíróság hatáskörét, amikor a panaszt az Abtv. 26. § (1) bekezdésére (bírsági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása) és az Abtv. 26. § (2) bekezdésére (közvetlenül hatályosuló alaptörvény-ellenes jogszabály) is alapította.

[A IV/2485/2012 AB határozat teljes szövege]