az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 13. § (3) bekezdés d) pontja és (7) bekezdése
Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés alapján el van zárva az ügyvédi hivatástól, mivel a kamarai tagságnak – mások mellett – legalább egy éves ügyvédjelölti, alkalmazott ügyvédi gyakorlat elvégzése a feltétele. Ez a rendelkezés az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése sérelmére hátrányosan megkülönbözteti a jogi szakvizsgával rendelkező jogászokat aszerint, hogy milyen területen szerezték joggyakorlatukat, és kizárólag azokat engedi az ügyvédi kamara tagjai közé felvenni, akik az ügyvédi pályán szereztek legalább egy éves gyakorlatot. A rendelkezés az ügyvédi kamarai tagságra pályázók foglalkozás szabad megválasztásához való jogát [Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdés] is sérti, mert elzárja az ügyvédi hivatás választása elől azokat a szakvizsgázott jogászokat, akik az egyéb képzettségi feltételeknek megfelelnek.
Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. Álláspontja szerint a támadott jogszabályok nem teszik objektíve lehetetlenné az ügyvédi kamarai tagság feltételeinek teljesítését a jelentkezők számára. Éppen ellenkezőleg, az egy éves ügyvédjelölti vagy alkalmazott ügyvédi gyakorlat letöltésének lehetősége minden – egyéb feltételnek megfelelő – személy számára megkülönböztetés nélkül nyitva áll, így a kamarai tagságért folyamodó személy akaratától függ, hogy a feltételeket teljesíteni kívánja-e. Az indítványozó azon hivatkozása, amely szerint sem lakóhelyén, sem attól távolabb nem talált olyan ügyvédet, aki őt a megfelelő ideig foglalkoztatta volna, nem befolyásolja az ügyben elfoglalt alkotmányossági álláspontot. Ahhoz ugyanis valóban minden ügyvédnek megvan a joga, hogy az általa szabadon választott ügyvédjelöltet, alkalmazott ügyvédet vegye alkalmazásba, másik oldalról ne kössön munkaszerződést olyan személlyel, akit alkalmazni nem kíván. Mivel senkinek „sincs abszolút joga a meghatározott foglalkozás, illetve valamely foglalkozásnak az általa kiválasztott formában történő gyakorlásához", alkotmányossági szempontból az a releváns kérdés, hogy az ügyvédi kamarai tagság feltételét, mint valamely foglalkozás választásához való jogot a jogalkotó más alapvető jog vagy alkotmányos érték védelme érdekében a feltétlenül szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányosan korlátozta-e. Az Alkotmánybíróság a korábbi gyakorlatában elfogadott érvek alapján az ügyvédi hivatás magas szintű szakmai kvalitásainak fenntartását, ezáltal közvetetten az ügyfelek védelmének érdekét olyan értéknek tekinti, amely indokolhatja azt, hogy egy bárki által elvégezhető, kötelezően megkívánt speciális gyakorlati idő teljesítéséhez kösse a jogalkotó a kamarai tagságot. Az egyéves időtartam pedig nem tekinthető aránytalannak az elérni kívánt céllal összevetve, különös tekintettel arra is, hogy az ügyvédi munkára jellemző egyéni felelősségvállaláson túl mások mellett az elektronikus ügykezelés állandóan változó és alakuló rendjén át, az etikai szabályok kellő elsajátítására és internalizálására stb. ez az időszak alkalmas. Eképpen biztosítható, hogy a kamara tagjává vált ügyvéd az ügyfél érdekeinek magas szintű képviseletéhez szükséges tárgyi tudáson túl – amelyet a szakvizsga letétele igazol – a gyakorlati ismeretekkel is kellően tisztában van, feladata ellátásának első pillanatától kezdve. Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatával összhangban megállapította azt is, hogy „az ügyvédek – tevékenységük és az arra vonatkozó eltérő szabályozás folytán – nem képeznek homogén csoportot más jogászi hivatást gyakorló személyekkel, még kevésbé a felsorolt más foglalkozások gyakorlóival", ezért az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének sérelme a támadott jogszabály alapján nem állapítható meg.
A határozathoz Bragyova András különvéleményt fűzött. Álláspontja szerint a korlátozás több okból sem szükséges. Egyrészt a törvényalkotói cél nem igazolható objektív módon: az ügyvédi foglalkozás szabad pálya lévén, a pályán lévők számát a piacnak kell szabályoznia, azaz a piaci versenynek kell eldöntenie, hány ügyvéd és kik képesek megmaradni a pályán. Ennek korlátozása az Alaptörvényben garantált piacgazdasággal és versenyszabadsággal – mint intézményi garanciával – ellentétes. Másrészt nem igazolható a korlátozás alkalmassága sem, azaz az, hogy az egyéni ügyvédi pályára lépni kívánó, ügyvédi képesítéssel (szakvizsgával) rendelkező, de addig nem ügyvédként működő jogász – bíró, ügyész, jogtanácsos – magasabb színvonalú ügyvédi, azaz jogi szakmai, munkát fog végezni, ha egy évet alkalmazott ügyvédként dolgozik. Különösen arra tekintettel, hogy az ügyvédi foglalkozás önálló űzésére a valamennyi jogi foglalkozásra egységes jogi szakvizsga képesít. A törvény szerint az ügyvédi kamarába fel kell venni azt, aki – egyéb feltételek mellett – magyar jogi szakvizsgát tett. Mivel a szakvizsga egységes, a jogi munkaterületek – az ügyvédi foglalkozáson belül is – pedig változatosak, a szakvizsgán túl külön, speciálisan az ügyvédi tevékenységben eltöltött gyakorlat megkövetelése nem lehet alkalmas arra, hogy az újonnan belépők szakmai színvonalát javítsa. Álláspontja szerint továbbá a korlátozás aránytalan is. A jogi szakvizsgával rendelkező nem ügyvéd jogásznak ugyanis egy évi alkalmazotti ügyvédi tevékenység teljesítéséhez egy másik (már legalább egy évvel hosszabb ideje működő) ügyvédi irodára van szüksége, amely alkalmazza. Az alkalmazott ügyvéd munkaviszonyban áll, így természetesen nem egyedül rajta múlik, hogy képes-e teljesíteni az önálló ügyvédi működéshez szükséges feltételt. Felmerülhet, hogy esetenként ez csak úgy teljesíthető, hogy az alkalmazott ügyvéd hoz anyagi áldozatot, azért, hogy alkalmazzák. A feltétel teljesítése aránytalanul terheli az önálló jogászi működésre képesített leendő ügyvédet, összevetve azzal, aki hasonló képzettséggel már volt, mondjuk ügyvédjelölt.
A különvéleményhez Szívós Mária csatlakozott.
