a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 90. § ha) pontja, valamint 230. §-a hatálybalépésükre visszamenőleges hatályú megsemmisítése, közvetlenül a jogszabály ellen irányuló alkotmányjogi panaszok elbírálása
Az indítványozók, a bírói jogállási törvény által meghatározott új bírói korhatár-szabályok által érintett bírák, alkotmányjogi panaszaikban a Bjt. azon rendelkezéseit támadták, amely szerint a bírót a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár betöltésekor fel kell menteni. Ezt a szabályt az indítványok – a közvetve felhívott általános társadalombiztosítási nyugdíjszabályok tartalmára is tekintettel – mindenek előtt a jogegyenlőség alkotmányos követelménybe ütközőnek tartották, mivel eltérő években született bírák a nyugdíjszabályok folyamatos változása folytán más-más életkorban veszítik el megbízatásukat. Ez az indítványozók szerint alapjog – a közhivatal viseléshez való jog – tekintetében megvalósuló diszkrimináció, ami közösségi jogi diszkriminációs tilalmat is sérti. Az indítványozók szerint emellett a támadott szabály – a bírák életkörülményeinek gyökeres és azonnali megváltoztatása miatt – a bírák emberi méltósághoz valón jogát, alkotmányosan védett tulajdoni várományok elvonása miatt a tulajdonhoz való jogot is sérti. Tételesen ellentétes továbbá az Alaptörvény szövegével, amely nem a rá irányadó, hanem az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig teszi lehetővé a bírói tisztség fennállását, ami az indítványozói álláspont szerint a támadott szabályoktól eltérően minden bíró tekintetében 65 év. Végül volt olyan indítvány, amely a bírói függetlenség, az annak részét képező – a jogkeresők érdekét szolgáló – elmozdíthatatlanság sérelmét állította.
Az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálatot megelőzően megállapította, hogy a nemzetközi összevetésben alacsonyan meghatározott új felső korhatár összesen 274 bírót érint, és hogy nagy többségük megbízatása már 2012. június 30-ával megszűnt.
Ezt követően az alkotmányjogi panasz befogadhatósága követelményeinek való megfelelőségét vizsgálva megállapította, hogy minden indítvány érdemben elbírálhatóak, mivel
a) az indítványozók közvetlenül, bírói jogalkalmazói döntés nélkül hatályosuló jogszabályt támadtak, mivel a felmentésre kötelező szabály egyedi ügyben közvetlenül, munkáltatói, illetőleg köztársasági elnöki döntéssel, viszont bírói jogalkalmazói döntés nélkül realizálódik, magát a felmentő döntést pedig – minthogy annak tartalmát és a felmentés időpontját a jogszabály determinálja – nem kell bevárnia a panaszosoknak,
b) az indítványozóknak számára nem állt rendelkezésre a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslat, mert bár szolgálati jogvitát kezdeményezhettek volna, de az a felmentés törvény általi meghatározottsága miatt nem lehetett volna sikeres, a jogszabályt támadó alkotmányjogi panasz benyújtásának feltétele pedig nem lehet olyan jogorvoslat kimerítése, amely – a vonatkozó jogi szabályozásból következően – nem alkalmas arra, hogy a panaszos jogsérelmét orvosolja,
c) nemcsak már felmentett, hanem a 2012. december 31-ével felmentendő bírák is élhettek panasszal, mivel a panasz benyújtásához szükséges érintettség abban az esetben is megállapítható, ha jogszabály alkalmazására, érvényesítésére szolgáló cselekmények még nem történtek, de jogszabály erejénél fogva olyan jogi helyzet keletkezett, amelyből egyértelműen következik, hogy a panaszolt jogsérelem közvetlenül belátható időn belül kényszerítően bekövetkezik.
Az Alkotmánybíróság a tartalmi vizsgálatot a bírói függetlenség sérelmének vizsgálatára alapozta. Ennek értelmezése során – az Alaptörvénynek a történeti alkotmány vívmányaival való összhangban történő alkotmányértelmezést előíró rendelkezésére hivatkozva – kimondta, hogy a magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik. E törvények közül viszont a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk kimondta a bírák elmozdíthatatlanságát, illetve magát a 70 éves felső korhatárt – mint az emberi szellemi teljesítőképesség tapasztalati felső határát – is. Emellett a történeti alkotmány részének tekintette az AB azt is, hogy a dualizmus közjoga a 1871. évi IX. törvénycikkel a bírákra önálló nyugdíjszabályokat határozott meg. Mindezekre alapozva az AB a bírák személyi függetlenségére, elmozdíthatatlanságára, illetve az ezeknek az eljárások alanyai független bíróhoz való jogával való összefüggésére vonatkozó, a korábbi Alkotmány alapján tett elvi megállapításait az Alaptörvény értelmezése tekintetében is fenntartotta.
Az AB a bírák megbízatására vonatkozó alaptörvényi szabályok értelmezése során megállapította, hogy bár az Alaptörvény előírta, hogy a bíró szolgálati jogviszonya az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhat fenn, azonban ezt az életkort nem határozza meg, hanem azt – a bírói jogállás többi garanciájának meghatározásával együtt – sarkalatos törvényre bízza. Ez az alkotmányi rendelkezés azonban még csak a társadalombiztosítási nyugdíj általános határának alkalmazását sem jelenti: a nyugalomba helyezést lehet magasabb és alacsonyabb életkorhoz kötni, mint ami a nyugdíjkorhatár a más foglalkozást gyakorló személyeknél. Ha a korhatár változik, ennek alkotmányjogi jelentősége nem önmagában a korhatár mértékének meghatározásában, hanem az új korhatár bevezetésének módjában és határidejében, a bírákra gyakorolt hatásában lehet. Ilyen korhatárt azonban az Alaptörvény mellett sem annak – a két idei felmentési időpontot meghatározó, azonban szintén „általános öregségi nyugdíjkorhatárról” rendelkező – átmeneti rendelkezései, sem maga a támadott sarkalatos törvény nem határoztak meg, ehelyett utóbbi az „általános” helyett a „rá irányadó” öregségi nyugdíjkorhatár betöltésekor rendeli el a felmentést, ezzel felhívni kívánva a társadalombiztosítási nyugdíjszabályokat. Azok azonban csak jelző nélküli öregségi nyugdíjkorhatárt ismernek, az viszont nemtől és születési időtől függően 59 évtől 65 évig számos életkor lehet, de általános, egységes korhatárnak ezek egyike sem minősíthető.
Az AB mindezekre tekintettel kimondta, hogy az általános korhatár alaptörvényi szabályát úgy kell értelmezni, hogy ennek eredménye ne vezethessen a bírói függetlenség lényeges elemei sérelmére, a korhatár lerövidítése esetén pedig tekintetbe kell venni, hogy az – a bevezetés átmeneti idejével fordított arányban állva – súlyosabban érinti a korhatárhoz közel lévő bírókat a függetlenség elemei szempontjából, mint a többi bírót. Az Alaptörvény átmeneti rendelkezései sem határozzák meg az általános öregségi nyugdíjkorhatár mértékét, ezzel szemben meghatározzák, hogy ezt milyen időtartam alatt kell érvényesíteni, ez az időtartam viszonylag rövid, adott esetben akár három hónap (féléves átmenet, de ebből háromhavi kötelező felmentés a munkavégzés alól). Ebből az következik, hogy a bírói felső korhatár csökkentése csak viszonylag kismértékű lehet, mert ellenkező esetben a bírói elmozdíthatatlanság elve sérülhet. A törvényes bíró garanciáját is egyértelműen sérti az olyan törvény, amely viszonylag rövid időn belül eredményezi a bírói tisztség időtartamának a lerövidülését, vagyis a bíró gyors eltávolítását tisztségéből: a támadott rendelkezés kapcsán ez is megállapítható, többek között azért, mert az ügyek elosztásakor nem lehettek még tekintettel a bíróságok a korai nyugdíjazásra. Végül a testület álláspontja szerint a rendelkezés formai okból is sértette a bírói függetlenséget, mivel a korhatár mértékét sarkalatos törvénynek kellett volna meghatároznia.
Mivel tehát a felső korhatár csökkentése csak fokozatosan, kellő átmeneti idő alatt, a bíró elmozdíthatatlansága elvének sérelme nélkül és sarkalatos törvényben lehet helye, az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezést megsemmisítette. A megsemmisítés hatálya azért visszamenőleges, mert az az eljárást kezdeményezők különösen fontos érdeke, de a jogbiztonság érdeke is indokolja a megsemmisítés általános szabályától való eltérést. A döntés a már megtörtént felmentések tekintetében mindössze azt az utalást tartalmazza, hogy "az alkotmányellenessé nyilvánított törvény alapján felmentett bírák szolgálati jogviszonya nem áll helyre az alkotmánybírósági döntés erejénél fogva, hanem további jogi helyzetüket a Bjt. szabályai szerint lehet rendezni".
Balsai István különvéleménye szerint a többségi álláspont a bírói felső korhatárra vonatkozó alaptörvényi rendelkezések kiüresedéséhez vezet, az Alkotmánybíróság pedig egyetlen alaptörvényi szabályt sem értelmezheti céljával ellentétesen, nem ronthatja le értelmét azért, hogy a szabadon választott Országgyűlés által alkotott törvényhozási koncepciót alaptörvény-ellenessé nyilvánítsa. Az Alaptörvény Alkotóinak az pedig biztosan nem állt szándékukban, hogy az Alaptörvény egyetlen rendelkezése is kiüresedjék. Balsai alkotmánybíró szerint a többségi döntés az Alaptörvények a felső korhatárra vonatkozó szabályát céljával ellentétesen értelmezte, mivel álláspontja szerint mind az általános öregségi nyugdíjkorhatár, mind pedig a reá irányadó korhatár aggálymentesen azonosítható a társadalombiztosítási nyugdíjkorhatárral. A sarkalatos törvényben való rendezést – minthogy a konkrét korhatárhúzást nem tekintette a szabályozás koncepcionális elemének – formai okból sem tartja alaptörvénysértőnek, míg a bíró függetlenség sérelmét azért nem tartja megállapíthatónak, mert a bírák elmozdíthatatlanságában a csak konkrét ügyek pártatlan megítélése garanciáját látja, az pedig álláspontja szerint nem sérült.
Dienes-Oehm Egon különvéleménye szerint téves az a többségi értelmezés,a mely a bírói függetlenség elvének bármilyen hatását tulajdonít a külön alaptörvényi rendelkezésben szabályozott felső korhatárra, ez utóbbi ugyanis ahhoz képest speciális szabályt állapít meg. A támadott törvényi rendelkezések az alaptörvényi szabályt a legkisebb tartalmi változtatás mellett hajtják végre, és implementációs jellegűek, így a panaszok valójában az Alaptörvény ellen irányultak, ezzel maga a többségi döntés lett alaptörvénysértő.
Lenkovics Barnabás – Szalay Péter csatlakozása mellett benyújtott – különvéleménye szerint a támadott rendelkezések alaptörvény-ellenessége fennáll ugyan, de csak annyiban, amennyiben a fokozatosság és felkészülési idő nélküli bevezetés sérti a törvényes bíróhoz való jogot és a bírói függetlenséget, valamint ezeken keresztül a jogállamiságot és a hatalommegosztást. Lenkovics alkotmánybíró ennek ellenére nem ért egyet a támadott rendelkezés megsemmisítésével, mivel az tartalmi összhangban áll az alaptörvény más rendelkezéseivel és annak átmeneti rendelkezéseivel (a kifejezetten a bírák megbízatásának megszűnésére vonatkozó szabályok mellett a fenntartható költségvetési gazdálkodásról és a nyugdíjrendszer egységességéről szóló rendelkezések). Így álláspontja szerint a meglévő belső ellentmondást az alkotmányozónak kellett volna feloldania.
Pokol Béla különvéleménye szerint mindenek előtt a panaszok befogadásának sem lett volna helye, mivel azok benyújtásának időpontjában jogsérelem még nem állt fenn, illetve – minthogy azt a törvény a többségi döntés által is elismerten nem közvetlenül idézte elő – nem merítették ki a benyújtáshoz szükséges jogorvoslati lehetőségeket a panaszosok. Az ennek ellenére megtörtént befogás álláspontja szerint az Alkotmánybíróság indítványok által történő elárasztására vezethet. Emellett a befogadásnak szerinte az is akadálya lett volna, hogy a támadott rendelkezések az Alaptörvény egyszerű megismétlését jelenti, így az indítvány valójában alaptörvényi rendelkezés megsemmisítésére irányult, amire az AB-nak nincs hatásköre. A többségi döntés általa elutasított érvei közül Pokol alkotmánybíró a két XIX. századi törvénynek a történeti alkotmány vívmányaként történt figyelembe vételét emeli ki, itt ugyanis a koncepció jelenlegi kidolgozatlansága miatt szerinte nagy óvatosságra lenne szükség. Ehelyett a többségi döntés álláspontja szerint pusztán egy múltbeli szabályozás részletszabályait jelenti meg, ami nem lehet normatív erővel felruházott a mai törvényhozási többségünk akaratával és törvényeivel szemben, hisz ez szemben áll a változtatható modern jog eszméjével. A történeti alkotmányra tekintettel lévő értelmezés gyakorlatának kidolgozására külön elemzést, esetleg tematikus elméleti ülést gondol szükségesnek.
Stumpf István különvéleménye elsősorban a visszaható hatályú megsemmisítést vitatja, mivel annak a folyamatban lévő ügyek rendezése miatt lehetett volna jelentősége, azonban időn túl született, és – minthogy a bírák nagyobb részénél a felmentés már lezajlott – a határozat meghozatalakor nem volt ilyen eljárás folyamatban. A többségi döntésnek a bírósági szolgálati viszony bírói jogállási törvény szerinti rendezésére vonatkozó megállapítását értelmetlennek tartja; álláspontja szerint a felmentett bírák helyzete csak úgy lett volna következetesen rendezhető, ha az AB kifejezetten kimondja, hogy az alaptörvény-ellenesen felmentett bírót újra ki kell nevezni. A megsemmisítés alapját is vitatja a különvélemény: Stumpf alkotmánybíró álláspontja szerint egyrészt a megsemmisítést megalapozó bírói függetlenség nem szolgálhatott volna a panasz befogadásának alapjául. Végül felhívja a figyelmet arra, hogy az alaptörvény szerinti felmentési időpontok és a többségi döntés szerinti fokozatosság egyidejű teljesítése lehetetlen, így a szabályozást csak újabb alaptörvénysértéssel lehet pótolni.
Szívós Mária különvéleménye a panaszok befogadhatatlansága (a befogadáskor a jogsérelem és a munkaügyi jogvita lefolytatásának hiánya) mellett érvel: álláspontja szerint a jogorvoslati feltétel kapcsán nem mérlegelhető, hogy a jogorvoslat hatékony-e vagy sem. A döntés tartalmát Szívós alkotmánybíró is arra tekintettel vitatja, hogy a megsemmisített rendelkezések az Alaptörvény és az átmeneti rendelkezések tartalmi megismétlését jelentették, így a panaszosok sérelmét valójában maga az Alaptörvényt okozta, amelynek felülvizsgálatára az AB-nak nincs hatásköre. Nem ért egyet a megsemmisítés alapjául felhívott formai érvvel, a korhatár sarkalatos törvényben való rendezésének hiányával sem: álláspontja szerint ugyan a bírói tisztségből való elmozdítás eseteit nem lehet egyszerű többséget igénylő törvénnyel elfogadni, viszont azt, hogy a nyugdíjkorhatár miként módosuljon, igen. Ez ugyanis – hasonlóan például a Büntető Törvénykönyvnek a bírói tisztségtől való elmozdítást megalapozó egyes bűncselekményi tényállásaihoz – nem minősül a tárgykör szabályozása koncepcionális elemének. Álláspontja szerint az, hogy a módosításból – mint sok más okból – az ügyek átszignálása következik, kizárólag adminisztratív kérdés, a felkészülési idő hosszát pedig szerinte az Alaptörvény elfogadásától kell számítani, így téves a néhány havi felkészülésre vonatkozó állítás.
