Hat bíró különvéleményével, köztük a büntetőbíróból nemrég Alkotmánybíróvá avanzsált Szívós Máriának az egész határozatot elutasító véleményével.
a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 17. § (9) bekezdése, 96. § (1) bekezdése, 209. § (1) bekezdése, 532. § (1) bekezdése, 554/G. és 554/J. §-ai, 195. § (1)-(2) bekezdései, 554/C. §-a, az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény egésze, valamint annak 27. § (1) és (2) bekezdése
Négy fő indítványozó - a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki az alkotmányellenesség megállapítása mellett kezdeményezte több rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását is -, több országgyűlési képviselő, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, valamint egy negyedik indítványozó kérték a 2011. évi LXXXIX. törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvény számos szabálya alkotmányellenességének, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását.
I. A közjogi érvénytelenség és a rövid felkészülési idő
Az országgyűlési képviselő indítványozók szerint az Országgyűlés a 2011. évi LXXXIX. törvény Házszabállyal ellentétes elfogadása miatt olyan súlyú törvényalkotási hibát követett el, amely megalapozza a törvény egészének közjogi érvénytelenségét.
Az Alkotmánybíróság visszautasította az indítványt, mert az nem tartalmazott a megsemmisítésre vonatkozó határozott kérelmet. Ismételten deklaratívan rögzítette ugyanakkor, hogy alkotmányossági szempontból nem fogadható el az a törvénykezdeményezési gyakorlat, melynek során a jogalanyok széles körét érintő, átfogó törvényeket a jogszabály-előkészítés eljárási garanciáit megkerülve bizottsági vagy kormánypárti képviselői indítványa alapján fogadja el a parlament.
Két indítványban is kezdeményezték a módosító törvény hatályba léptető rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését a jogbiztonság sérelme [2. § (1)] miatt. Az indítványozók szerint ugyanis azzal, hogy a módosító törvény a kihirdetését követő napon lépett hatályba és rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendelte, nem tett eleget a felkészüléshez szükséges kellő idő követelményének.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a módosító törvény végrehajtására való felkészülésre - kényszerítő ok nélkül - lényegében egyáltalán nem állt rendelkezésre idő, ami súlyosan sérti a jogbiztonság alkotmányos követelményét. A módosító törvény azonban kizárólag módosító rendelkezéseket tartalmazott, amelyek beépültek a módosított jogszabályokba, ezáltal végrehajtottá váltak, egyben a jogalkotásról szóló törvény erejénél fogva hatályukat vesztették. A nem hatályos jogszabály tekintetében nincs helye utólagos és elvont normakontroll eljárásnak, ha annak egyedüli eljárásjogi következménye — az alkotmányellenesség megállapítása esetén is — a jogszabály hatályvesztésének kimondása lehetne. Ezért az AB az eljárást megszüntette.
II. A törvényes bíróhoz való jog sérelme
Az indítványozó szerint a Be. 17. § (9) bekezdése, amely az ún. kiemelt jelentőségű ügyek tekintetében lehetővé teszi, hogy a legfőbb ügyész válassza meg a vádemeléssel az illetékes bíróságot, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot [57. § (1) bekezdés], valamint az Európai Emberi Jogi Egyezmény ugyanezen alapjogot szabályozó 6. cikkelyét.
Az Alkotmánybíróság egyidejűleg végezte el a hagyományos alkotmányos kontrollt és a nemzetközi szerődésbe ütközés vizsgálatát. A testület a pártatlan elbírálás objektív és szubjektív érvényesülését vizsgálva a tisztességes eljárás egyik meghatározó elemeként a fegyverek egyenlőségét (a vád és a védelem számára biztosított egyenlő eljárási esélyt) vette alapul, amely megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. Megállapította, hogy egy, az általános illetékességi szabályok szerint eljáró bíróság helyett egy adott ügycsoport ügyeinek egy másik bíróság illetékességébe történő áthelyezése csak abban az esetben egyeztethető össze az Egyezménnyel, ha annak anyagi jogi és eljárásjogi szabályait, illetve előfeltételeit átlátható, előre rögzített, világos, objektív paraméterek felhasználásával rögzíti a törvényhozó, amely nem (vagy csak minimálisan) hagy teret a diszkrécionális jogkörnek, és ahol a tényleges döntés meghozatala a független, pártatlan bírósági rendszer saját intézményei révén történhet. Mivel a vizsgált rendelkezés ilyen elemeket nem tartalmaz, ezért az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, és mindenek előtt az ún. objektív tesztjének nem felel meg, és ezért nemzetközi jogba ütközik. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 17. § (9) bekezdése az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésébe, valamint az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésébe is ütközik, ezért azt megsemmisítette.
III. A tanú adatai zárt kezelésének feloldása
A Legfelsőbb Bíróság elnöke a Be. 96. § (1) bekezdése utolsó mondata alkotmányellenességének megállapítását a személyes adatok védelméhez való jog [59. § (1)] sérelme miatt kérte.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a rendelkezés a felhívott jog szükségtelen korlátozását valósítja meg, ezért azt megsemmisítette.
IV. A panasszal megtámadható döntések körének szűkítése
Az indítványozók a jogorvoslathoz való jog és a jogbiztonság sérelmét állítva támadták a Be. 195. § (1) és (2) bekezdését, amely szűkítette a nyomozás során panasszal támadható határozatok körét.
Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a hatályos szabályozás — bár egyértelműen szűkíti a nyomozás során hozott határozatokkal szemben benyújtható panaszok körét — változatlanul biztosítja, hogy akinek jogát, vagy jogos érdekét érdemben érinti a nyomozó hatóság határozata, intézkedése, vagy ennek elmulasztása, panasszal élhessen. Erre tekintettel az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében deklarált jogorvoslati jog sérelmét nem állapította meg. Hasonlóképpen nem találta megalapozottnak a normavilágosság követelményének megsértését, ugyanis az AB álláspontja szerint a a jogszabályi rendelkezés bizonytalansága a törvény alkalmazása során feloldható. Ezért a vonatkozó indítványokat az Ab elutasította.
V. A nyomozási bíró eljárása során köteles figyelembe venni a nyomozó hatóság és az ügyész nyomozással kapcsolatos sajátos szempontjait is
Az indítványozók szerint az eljárási funkciómegosztás elvét [Alkotmány 45. § (1) bekezdése, 51. § (2) bekezdése], a pártatlan bírósághoz való jogot és a fegyverek egyenlősége követelményét [Egyezmény 6. cikk (1) bekezdése, Alkotmány 57. § (1) bekezdése] sérti, hogy a Be. 209. § (1) bekezdése kiegészült a nyomozási bíró számára azzal a többlet kötelezettséggel, hogy „köteles figyelemmel lenni a nyomozó hatóság és az ügyész speciális, kizárólag a nyomozás során érvényesíthető nyomozástaktikai szempontjaira, így különösen arra, hogy a gyanúsított és a védő a nyomozás adatait, tényeit és bizonyítékait csak a nyomozásra irányadó szabályok alapján ismerhetik meg”.
Az Alkotmánybíróság - figyelemmel arra, hogy a nyomozási bíró (a kontinentális megközelítéssel összhangban) a nyomozás során felmerülő alapjogvédelmi feladatokért felelős - megállapította, hogy a fenti módosítás érvényesülése azzal járna együtt, hogy újra kellene építeni a személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedések elrendelése, az előzetes letartóztatás vagy házi őrizet meghosszabbítása során felvetődő habeas corpus természetű eljárások struktúráját. Az Alkotmánybíróság rámutatott továbbá arra is, hogy ha a nyomozási bíró bizonyos anyagokba a védőt nem engedi betekinteni, az a habeas corpus eljárásokban más szempontból is sértheti az Egyezmény követelményeit.
Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 209. § (1) bekezdésének az a kiegészítése, amelynek értelmében a nyomozási bíró az ítélkezésen kívül a váddal (nyomozásssal) kapcsolatos feladatokat is ellát, sérti az eljárási funkciómegosztás alkotmányi elvét és a pártatlan bírósághoz való jogot, ezért az Alkotmánybíróság a támadott szöveget az Alkotmány 45. § (1) bekezdése és az 51. § (2) bekezdése, továbbá az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésének megsértése miatt megsemmisítette.
VI. A terhelt távollétében megtartott tárgyalások körének kiterjesztése
A Legfelsőbb Bíróság elnöke a tisztességes eljárás elvének [Egyezmény 6. cikk (1) bekezdés, Alkotmány 57. § (1) bekezdés] és a védelemhez való jognak [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés c) pont, Alkotmány 57. § (3) bekezdés] a sérelmét látja a Be. 532. § (1) bekezdésében, mely lehetővé teszi, hogy ha a terhelt külföldön ismert helyen tartózkodik, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg.
Az Alkotmánybíróság fenntartotta korábbi gyakorlatát, amely szerint a terhelt távollétében történő eljárás és határozathozatal lehetősége — mint jogintézmény — nem alkotmányellenes, de a szabályozásnak meg kell felelnie a büntetőjoggal szemben támasztott garanciális követelményeknek. Az Alkotmánybíróság szerint ilyen garanciális követelménynek tekinthető az, hogy a terhelt később el tudja érni, hogy egy bíróság ismét döntsön, miután meghallgatta a terheltet a vádnak úgy a ténybeli, mint a jogi megalapozottságáról.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy a Be. támadott rendelkezése csak abban az esetben egyeztethető össze az Egyezménnyel, ha a külföldön ismert helyen tartózkodó terhelt szökésben van, azaz tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, illetve, ha egyértelműen lemondott a tárgyaláson való részvételi jogáról, és ha a szökésben lévő terhelt ellen távollétében kimondott ítélettel szemben perújításnak van helye, elfogatása esetén. Mivel a hatályos szabályozás a kivételességet és átmenetiséget nem biztosítja, ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdése, valamint az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdése és a (3) bekezdés c) pontjának megsértése miatt a Be. 532. § (1) bekezdését megsemmisítette.
VII. A kiemelt ügyek soronkívülisége
Egy indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét látta a kiemelt ügyek soron kívüli elbírálásában.
Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a kiemelt ügyek soron kívüliségét előíró szabály és a felhívott alkotmányos jog között nincsen alkotmányjogi szempontból értékelhető közvetlen összefüggés, ezért a vonatkozó indítványt elutasította.
VIII. A kiemelt ügyekben az őrizet legfeljebb 120 óra időtartamig tarthat, s az első 48 órában a terhelt nem konzultálhat a védőügyvédjével
Az indítványozók a tisztességes eljáráshoz való jog, a védelemhez való jog és a diszkriminációtilalom alapján támadták a Be. 554/G. §-át, amelynek értelmében "[a] kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Ezen intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye."
Az Alkotmánybíróság a fenti kérdéssel kapcsolatban hivatkozott az Európai Emberi Jogi Bíróságnak iránymutató döntésére. Mivel a Bíróság a százkét órás — bírói kontroll nélküli — fogvatartást még a terrorizmus elleni harc összefüggéseiben sem tudta elfogadni, ezért az AB úgy vélte, hogy nyilvánvalóan százhúsz órát sem fog elfogadni a terrorizmus, főleg még a terrorizmus veszélyességét el sem érő bűncselekmények esetén.
Az Alkotmánybíróság ebből kiindulva a Be. 554/G. § első mondatát illetően megállapította, hogy az nem tesz eleget sem az Egyezmény, sem a Bíróság gyakorlatából levont követelményeknek, sem az Alkotmány felhívott rendelkezéseinek. Egyrészt, mert a kirívóan hosszú ideig tartó őrizetbe vétel teljes mértékben az eljáró ügyész belátására van bízva, továbbá az elrendelésével szemben nincs semmilyen biztosíték, illetőleg garancia. Mindez az Alkotmánybíróság szerint aránytalanul korlátozza a személyes szabadsághoz való alapjogot. Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes rendelkezést megsemmisítette és erre tekintettel a további vizsgálatot az eddigi gyakorlatát követve.
Az indítványozók a védővel való kapcsolatfelvétel negyvennyolc órás — jogorvoslat lehetősége nélküli — megtiltását a védelemhez való [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés c) pont, Alkotmány 57. § (3) bekezdés], a tisztességes eljáráshoz fűződő [Egyezmény 6. cikk (3) bekezdés b) pont] és a jogorvoslathoz való [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] jogok sérelme miatt kifogásolták.
Az Alkotmánybíróság fenntartotta elvi álláspontját, hogy a védelemhez való alkotmányos alapjog elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy saját eljárási jogosítványaiban és a védő igénybevételéhez való jogban, másrészt a védő jogállásában realizálódik. Az indítvánnyal támadott szöveg tekintetében az Alkotmánybíróság — a Bíróság joggyakorlatára figyelemmel — nem tudta kimondani, hogy a Be. 554/G. § második mondata már eleve, végrehajtásától függetlenül, minden körülmény között sérelmét jelenti a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségnek. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a Be. 554/G. § második és harmadik mondatát az Alkotmány 57. § (3) és (5) bekezdésének megsértése miatt megsemmisítette.
A Be. 554/J. § második mondata értelmében: „Ha a kihallgatásra az őrizet első negyvennyolc óráján belül kerül sor, a védő a kihallgatáson akkor is részt vehet, ha az ügyész az 554/G. § alapján a terhelt és a védő érintkezését megtiltotta.” Szoros tárgyi összefüggés okán az Alkotmánybíróság akkor semmisít meg indítvánnyal egyébként szövegszerűen nem támadott rendelkezéseket, ha azok például a megsemmisítés folytán alkalmazhatatlanokká válnak vagy a rendelkezés „visszautal” az alkotmányellenesség miatt megsemmisített rendelkezésre. Az Alkotmánybíróság ezért eddigi gyakorlatát követve a megsemmisített Be. 554/G. §-ára visszautaló Be. 554/J. § második mondatát is megsemmisítette.
IX. Kiemelt ügyekben a gyanúsított gyorsított (72 órán belüli) kihallgatásának kötelezettsége
A Legfelsőbb Bíróság elnöke az Egyezmény [5. cikk (2) bekezdés] által előírt haladéktalan tájékoztatás követelményének megsértését látja a Be. 554/J. § első mondatában, miszerint a kiemelt jelentőségű ügyben fogva lévő gyanúsítottat hetvenkét órán belül kell kihallgatni, hiszen a „Be. 179. § (2) bekezdése a kihallgatás időpontjához köti a gyanúsítás lényegének közlését”.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezen rendelkezések biztosítják, hogy a gyanúsított az őrizetbe vételekor az Egyezmény 5. cikk (2) bekezdésében foglalt kellő tájékoztatást megkapja, ezért a Be. 554/J. § első mondata nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt elutasította. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megjegyzi, hogy a büntetőeljárásban betöltött szerepe miatt ennek a kiemelkedő jelentőséggel bíró garanciális szabálynak — az Egyezménnyel való összhang követelményére tekintettel is — a jelenleginél magasabb, törvényi szintű szabályozása volna kívánatos.
PÁRHUZAMOS INDOKOLÁSOK
Balogh Elemér a törvényes bíróhoz való jog elvonását azért látja megállapíthatónak a legfőbb ügyész illetékességet meghatározó jogkörében, mivel álláspontja szerint - az alkotmányos törekvések ellenére is - az ügyészség nem tekinthető egyértelműen az igazságszolgáltatás - a bíróságokkal azonos szinten értékelhető - független résztvevőjének. A szabályozás ugyanis nem teremtette meg annak garanciáit, hogy az ügyészség, a bírósághoz hasonlóan valóban független igazságszolgáltatási szervként járjon el. Az ügyészi rendszer működése felett a nyilvánosság kontrollja nem érvényesülhet, az ügyészi függetlenség nem biztosított. Ez azt jelenti, hogy miközben a legfőbb ügyész státuszát érintő szabályokat a független igazságügyi szerv élén álló tisztségviselőkhöz igazították, az ügyészség a legfőbb ügyész utasítási és felügyeleti joga alapján működő szervezet maradt, amely továbbra is elsősorban a végrehajtó hatalom büntetőpolitikájának a megvalósítója. Ebben a jogi környezetben az a szabály, amely a közvádló szerv vezetőjének jogot biztosít arra, hogy konkrét ügyeket vonjon el az eljárási szabályok alapján illetékes bíróságtól, sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből következő törvényes bíróhoz való jogot. A Be. 17. § (9) bekezdése megalkotásának a célja egyes bíróságok túlterheltségének csökkentése, az ügyek ésszerű időn belül történő elbírálásának biztosítása volt. Ennek az egyébként legitim célnak az elérésére azonban a jogalkotó rendelkezésére állnak az alkotmányos jogokat nem csorbító eszközök is. Ilyen például az a Be. 20/A. §-ában foglalt szabály, amely az egyenlőbb ügyteherelosztás és a büntetőeljárások ésszerű időn belüli befejezése érdekében a Legfelsőbb Bíróság számára biztosítja a bírókijelölés jogát, ahogyan tette ezt már a bűnvádi perrendtartás is.
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozott Holló András és Lenkovics Barnabás is.
Bragyova András párhuzamos indokolásában egyrészt kiemeli, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény álláspontja szerint tartalmi alkotmányjogi kérdésekben (az elsőfokú alkotmányellenesség kérdésében) nem köti az Alkotmánybíróságot. Ebből következik, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését és érvelését nem alapíthatja a Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatára; ez utóbbi fontos inspiráció az Alkotmány értelmezésében, de a Bíróság gyakorlata nem kötelező az Alkotmánybíróságra és nincs olyan döntés-meghatározó ereje, mint saját precedenseinek és alkotmányjogi érvkészletének. A párhuzamos indokolás ezen pontjához Dienes-Oehm Egon is csatlakozott.
A másik kérdés, amelyben eltérően közelítette meg a rendelkezés alkotmányellenességét, az a legfőbb ügyész bírósági illetékességet meghatározó jogköre a kiemelt ügyekben. Álláspontja szerint a törvényes bíróhoz való jog alapja, hogy a bírák is egyenlők: minden bíró, akire a törvény döntési kötelezettséget ró, egyenlően képes a jogvita eldöntésére. A törvényes bíró alkotmányos elve szerint tehát bíró és ügy egymáshoz rendelése csak előre meghatározott általános szabályok alkalmazásával történhet: így sem a bíró, sem a vádló, sem a vádlott, sem a peres fél nem befolyásolhatja a perbíróság létrejöttét. Kapcsolatuk így eleve — a bíráskodás modern eszméje szerint — személytelen és objektív. E követelménynek nem felel meg az a szabály, amely illetékességi okká teszi a Legfőbb Ügyész döntésén alapuló vádemelést, mivel szükségképpen hiányzik az illetékes bíróság kiválasztását előre meghatározó általános szabály.
KÜLÖNVÉLEMÉNYEK
Lévay Miklós nem értett egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság nem ítélte alkotmányellenesnek a panaszjogot korlátozó rendelkezéseket. Álláspontja szerint ugyanis a Be. szabályozásának áttekintése és elemzése eredményeképp megállapítható, hogy a módosítás — a Be. változatlanul hagyott és nem vitatott 196. § (3) bekezdésében kizárt eseteken túlmenően — olyan érdemi határozatok ügyészi, illetve felettes ügyészi felülvizsgálatának kötelezettségét szünteti meg, amelyeknél a jogorvoslathoz való alapjog lényege, a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége a tisztességes eljárás részelemeit képező eljárási jogok alkotmányos védelmét biztosítja. Ezért az Alkotmánybíróságnak a Be. 195. § (1) és (2) bekezdését, a rendelékezések alkotmányellenessége miatt meg kellett volna semmisítenie. E megsemmisítés időpontját pro futuro úgy kellett volna megállapítani, hogy a törvényalkotónak legyen ideje az eljárás gyorsítása mellett az alkotmányossági szempontok érvényesítésére is akkor, amikor a nyomozás során széles körben biztosított panasz lehetőségét szűkíteni kívánja.
A különvéleményhez csatlakozott Holló András és Kiss László is.
Szívós Mária a határozat egyetlen, a támadott törvény alkotmányellenességét megállapító pontjával sem értett egyet. Álláspontja szerint a büntetőeljárásról szóló törvény módosított rendelkezései alkotmányosságának vizsgálata során az eljárási kódex új szakaszainak szakjogi igényű, a törvény egyéb rendelkezéseivel történő összehasonlító és az új szabályozásnak az eljárás egészére, illetőleg az eljárás egyes szereplőinek perbeli helyzetére gyakorolt tényleges hatását is feltáró elemzés nem mellőzhető.
Így az ügyészi szervezet függetlenségére hivatkozva nem tartotta a tisztességes eljárást sértőnek a legfőbb ügyész kiemelt ügyekben történő bírósági illetékesség meghatározással összefüggő jogossítványait. Szintén alkotmányosnak tartotta az állami büntetőhatalom hatékony gyakorlása biztosítása érdekében a tanú adatainak zárt kezelését feloldó rendelkezéseket.
Vélemény szerint nem alkotmányellenes és nem ütközik nemzetközi szerződésbe a nyomozási bíró feladatait kiegészítő szabály sem. Álláspontja szerint e körben nincs másról szó, minthogy a törvény a bizonyítékok nyomozati szakban történő megismerésére vonatkozó kógens szabályokat a nyomozási bíró eljárására is kiterjeszti, hiszen a nyomozási bíró is a nyomozati szak „szereplője”, az eljárás eredményességét ő sem veszélyeztetheti azáltal, hogy eljárása során lehetővé teszi a nyomozás kezdeti szakaszán valamely kulcsfontosságú bizonyíték terhelt általi megismerését.
A terhelt távollétében lefolytatott eljárás lehetőségének kiterjesztésével kapcsolatban jelzi, hogy ennek az „eljárásgyorsító” intézménynek az alkalmazása abban az esetben tekinthető az Alkotmánnyal összhangban állónak, ha alappal lehet következtetni arra, hogy a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartására és utóbb lehetőség nyílik a „rendes” eljárási szabályok szerinti tárgyalásra (kivételesség, átmenetiség). A fenti kritériumokra a határozat is helyesen utal, álláspontja szerint azonban a megsemmisített rendelkezés azoknak maradéktalanul megfelel.
A kiemelt ügyekben az őrizetbe vétel meghosszabbításával és a védővel való konzultáció korlátozásával kapcsolatos szabályokkal összefüggésben kiemeli, hogy azok egyrészről a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések kezdeményezésére irányuló megalapozott ügyészi döntést segíti elő, növelve a felkészülési időt. Másrészről a nyomozó hatóság számára biztosít – a korábbi szabályozáshoz képest – 48 órával hosszabb időt arra, hogy az igen bonyolult, nehezen átlátható ügyre vonatkozó bizonyítékokat (a nyomozás kezdeti szakaszához képest) a szükséges mértékben beszerezze és elemezze. Mindezek alapján álláspontja szerint az Alkotmányban megfogalmazott, „a lehető legrövidebb időn belüli szabadon bocsátás, illetőleg bíróság elé állítás” követelményét a megsemmisített rendelkezések nem sértik, valamint a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3)] a megsemmisített szabály eredményeképpen nem sérült olyan mértékben, amely az alkotmányellenesség megállapítását indokolná. A nyomozás első 48 órája ugyanis a bizonyítékok beszerzése, a helyszín biztosítása, a bűntársak elmenekülésének megakadályozása és azok kézre kerítése, stb. érdekében kiemelkedően fontos, és az eljárás sikerét döntően meghatározza. Ezen célhoz képest az, az egyébként kétségtelen tény, hogy az őrizetes 48 óráig nem beszélgethet az ügyvéddel, álláspontja szerint nem döntő, sőt elhanyagolható.
A különvéleményhez jelentős részben csatlakozott Dienes-Oehm Egon és Pokol Béla alkotmánybíró.
